Szerző: Chi-chan
Cím: Watashi no Tora-kun
Korhatár: 18
Szereplők: Tora x Uruha
Műfaj: yaoi : )
Figyelmeztetések: yaoi, sex-jelenet, trágár szavak
From deviantart!
Már hosszú évek teltek el, mióta először
találkoztunk, mégis a mai napig élénken él bennem az emléke annak az
estének, mikor először láttam őt. Azt mondják, férfiak között a testi
kapcsolat nem normális, nem egészséges, de mindeközben nem is tudják,
hány olyan ismerősöm, barátom van, akinek az élettársa egy férfi. Az
enyém is az volt, de annak a kapcsolatnak már régen vége... ma már,
mint legjobb barátok állunk egymáshoz közel, már régen nem gondolunk
szeretőként a másikra.
- Hé... Föld hívja Kouyou-t, merre jársz???
- lök oldalba ébenhajú gitárosunk. Elmosolyodom, majd egy vigyorral a
fejemen fordulok hozzá.
- Éppen azon tűnődtem, vajon megvan-e még a
tigrismintás alsógatyád! - nevetek, mire csak egy dühödt sértődött
pillantást kapok. Állandóan húzzuk egymást, de talán ez is segített
minket ahhoz, hogy közeli jó barátokká váljunk. Aoi és én sokat
vitatkoztunk régebben, állandóak voltak a nézeteltéréseink, mégis
később egy párt is alkottunk. Mikor szakítottunk, az nagyon megviselte
őt, de nem hagytam akkor sem magára és szépen lassan megértette, hogy
már nem ugyan az van közöttünk, mint anno az a szenvedélyes szerelem.
Még mindig szeretem őt, ez nem múlik el, de ez a szerelem mára szoros
barátsággá alakult. A mostani párjával is az én segítségemmel jött
össze, bár azért annyira mégsem volt benne a kezem... csak kellett neki
egy kis bátorítás.
- Na szép... köszönöm. Gyalogolni akarsz hazáig?
- durcizik tovább, mire csak odasétálok hozzá, kezem a vállára teszem
és magam felé fordítom.
- Enyje... Yuu-chan... mi a baj? Mitől vagy ilyen morcos? - fogom meg a kezét, de csak megrázza a fejét.
-
Semmi, menjünk... - sóhajtja, de nem engedem el. Megrántja a csuklóját,
de nem engedem el. - Kouyou, engedj el! Most! - tagolja a mondatot, de
most csak fejet rázva húzom magamhoz.
- Majd, ha elmondtad, mi a baj... - suttogom. Lehajtja fejét, majd mélyet sóhajt.
- Takashi... - suttogja. Nahát, miből gondoltam???Aoi
már egy ideje az alice nine. basszerosával járt, de a kapcsolatuk nem
mindig gördülékeny a sok pletyka miatt, amit Sagaról suttognak a
PSC-ben... mindenhonnét halljuk a pletykákat, hogy Saga és Shou, Saga
és Tora... Tora... remélem, azok csak pletykák, egyrészt, mert féltem
Aoit egy újabb csalódástól, másrészt meg, mert Torat nem akarom Saga
mellett látni!
- Figyelj... - fordítom magam felé, kezeim derekán
pihennek, homlokom övének döntöm. - Takashi szeret téged, nem igaz? Mi
történt megint?
- Takashi és Shinji... ők...
- Mi van Toraval?
- hőkölök hátra egy kicsit talán túl hirtelen. Aoi nagy szemekkel bámul
rám, én pedig érzem, ahogy a düh és a szégyen pirosra festi arcom. Na, nesze nekem.
- Kouyou... te...
- Mi van velem? - remélem, hogy nem azt készül kérdezni, amire én gondolok.
- Te... neked...
-
Nekem? Yuu, kérlek, mond már ki, mit szeretnél! - kissé ingerült
lettem. A lebukás mindenkit azzá tesz, de nem értem, mi bajom, hiszen
Aoi előtt előbb vagy utóbb, de megbuktam volna. Nem véletlen áll hozzám
ilyen közel, nem véletlen tud rólam mindent.
- Tetszik neked? - kérdezi halkan. Mintha kis szomorúság is bujkálna hangjában, amit nem értek.
- Én... igen! - csak eddig nem mertem elmondani... de ezt már nem teszem hozzá.
-
Kérlek, Kouyou, felejtsd el! Hallod? Felejtsd el... - szinte
hisztérikusan kapaszkodik az ingembe, nem értem, mi ez a hirtelen
hangulatváltozás.
- Yuu... mit...
- Felejtsd el! Megígéred nekem??? Kérlek... nem akarom, hogy bajod essen... kérlek! - szorosan megölel. Van valami, amit én nem tudok Toraról vagy mi a szösz?
-
Yuu-chan... mi baj? Nem értem... miért esne nekem bajom? -
visszaölelem, arcát nyakamba temeti. Nem válaszol, csak megrázza a
fejét. Hirtelen lépteket hallok a folyosóról, majd valaki benyit a
szobába. Háttal állok az ajtónak, így én nem látom a jövevényt, csak
annyit érzek, hogy Aoi kiugrik karjaimból, majd hátrálni kezd tőlem.
Megfordulok és szembe találom magam Toraval... emlegetett szamár. Ma is
pont ugyan olyan jól néz ki, mint mikor először láttam. Azóta vonzza a
tekintetem... tudtommal Tora családjában, talán anyai ágon, némi
amerikai vér is felfedezhető, pont ettől olyan elképesztően vonzó és
érdekes ember. Mindig is gyengéim voltak az érdekes emberek, ezért is
vonzott Aoi a gyönyörű arcával és most ezért is vonz Tora is. Már mióta
először találkoztunk, nagyjából 5 évvel ezelőtt, mikor a manager-san
bemutatta nekünk a frissen felfedezett bandát. Már akkor is csak Tora
volt előttem... akkor mi már Aoival nem jártunk együtt... nem tartott
hosszú ideig a kapcsolatunk, nem egészen egy évig.
- Tora-kun, minek köszönhetjük a látogatást? - kezdek kedélyes csevejbe az ébenhajú gitárossal.
-
Takashi megkért, hogy szóljak Aoi-nak, hogy várja őt az öltözőben.
Mondjuk, azt nem gondoltam, hogy... - tekintete járni kezdett kettőnk
között, megértettem, mire gondol, de Aoi megelőzött.
- Nem, Shinji, félreérted.
- Valóban? Mert nem úgy tűnt...
- Tora!
-
Uruha-kun, nem hiszem, hogy most ebbe bele kellene szólnod! Te meg,
menj Takashihoz és meséld el neki, hogy a volt barátodat ölelgetted,
kíváncsi leszek, mit szól majd...
- Na, most volt elég! Mit képzelsz magadról?? - mordulok rá a nálam majd 5 centivel magasabb gitárosra.
- Na, nézd csak... mi az? Talán fáj az igazság?
-
Az igazság? Tudod, mi az igazság, Tora-kun? Yuu és én még azelőtt
szétmentünk, mielőtt te meg a banda egyáltalán idekerültetek... mikor
is volt az? 5 éve? Szerinted, ha újra össze akarnánk jönni, nem tettük
volna már meg hamarabb? Vagy nálatok az így szokás? Összejöttek
egyszer-egyszer dugni egy jót, aztán viszlát? Jó tudni! Nálunk a
szakítás után is létezik barátság, tudod? - lököm meg kissé a
mellkasát, majd hátat fordítok neki és Aoihoz lépek. - Figyelj, menj
Takashihoz, nem kell neki semmit mondanod, semmi rosszat nem tettél! -
mosolygom rá, mire ő csak bólint, majd halkan távozik az öltözőből.
Tekintetemmel követem a mozgását, látom, hogy óvatosan próbál elsétálni
a dühös Tora mellett, aki engem figyel. Amint becsapódik az ajtó, Tora
megindul felém, nem teszek semmit, csak várom, hogy beérjen. Nem félek
tőle, nem rettenek meg, hisz okom sincsen rá. Megragadja a karom.
Szerző: Chi-chan
Cím: Hitotsu ni narenu futari
Korhatár: 12
Szereplők: the GazettE
Műfaj: Humor
Figyelmeztetések: Nagyfokú hülyeség, trágár beszéd...

Már megint itt vagyunk, itt tespedünk az
öltözőben, újra koncert és a nyafogó Chibi, aki Uruhaval vitatkozik a
szőke hozzáállásán! Nem értem, mi baja, hiszen Uruha azt csinálja, amit
mindig is szokott: ribancosat játszik. Szerintem Aoinak akar vele
imponálni, ami, láthatóan, be is szokott jönni.
- Chibi, mi van? Nem voltál nővel?? – kérdezem vigyorogva Rukit, aki dühösen fordul felém.
- Mi közöd hozzá? És különben is nekem van orrom, engem nem kerülnek el a nők! – vágja a képembe. Tágra nyílnak a szemeim.
- Ugyan, téged nem elkerülnek, miattad rögtön másik országba is költöznek… - mosolygok angyalian.
- Bazd meg, Reita! – vágja fejemhez, mire kajánul elvigyorodok… nem kellene ilyen provokáló dolgokat a fejemhez vágnia.
- Szeretnéd? – sétálok mellé, majd megfogom karját és magamhoz rántom.
- Eressz el, te állat! Én nem vagyok egy ribanc, én nem…
-
Nem, nem vagy az! Te egy chibi vagy és már bocs, de ekkora méretre nem
gyártanak guminőt, szóval… szeretnéd? – mosolygok megint. Arcát lassan
elönti a düh pírja, s a következő, amit megérzek a térdei a lábam
között. Fájdalom nyilall belém.
- Inkább egy túlméretezett guminő,
mint egy törpefarkú köcsög… - most viszont ő mosolyog rám angyalian és
sétál el mellettem. Adok neked olyat, törpefarkú??? – Mondok valamit,
Rei-chan! Felejtsd el, ha azt mondják, nem a méret a lényeg! Igenis az…
20 centi alatt nem kezdek senkivel… így te alapon kiesel! – lassan
felkapja a cuccait és távozik, az ajtó hangosan csapódik be utána.
- Mit képzel ez?? – dühödöm fel, mire a két gitárosunk elneveti magát. – Mi olyan rohadt vicces?
- Nekünk már megvolt… - kuncogja Aoi.
- Mi van??? – meredek rájuk. Én eddig azt hittem, hogy csak egymást dugják, de hogy a chibit is…
- Jól hallottad… még pedig egyszerre… - villogott Uruha is.
Szerző: Chi-chan
Cím: Hitotsu ni narenu futari
Korhatár: 12
Szereplők: Saját x Yuu x Kouyou
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések:sírás, megszakadt szívek, fájdalom, stb...
Havazik… minden hófehér s könnyeimet
sírja az ég. Arcomra lassan ráfagynak a forró könnyek, szinte ki sem
látok tőlük. Émelygek, a világ elhomályosulni látszik… megtorpanok,
szívem lélekszakadva zakatol, alig hiszem el, ami történt… de
megtörtént. Megtettem azt, amire azt hittem képtelen vagyok…
elengedtelek.
"- Ez… kérlek, hallgass meg! Én… - de nem
hagyom, hogy befejezd, amit elkezdtél… ujjaim ajkaidra simulnak s
érzem, selymes bőröd pont olyan, mint mikor utoljára csókoltál… tüzes,
forró… de most nem az én csókom ég ajkaidon, nem miattam forr véred
ereidben.
- Ne mondj semmit… már megértettem mindent… -
elmosolyodom, de nem valós ez a mosoly. Csupa keserűség s fájdalom
lakozik a szelíd álarc mögött, de sosem fogod megtudni, hogy mit most
mutatok, az nem valóság.
- Kérlek, hadd magyarázzam el! Engedd,
hogy… - mosolyom szélesebb lesz, akárcsak a fájdalmam. Gyöngéden
megszorítom kezed, s Te azonnal elhallgatsz.
- Nincs, mit megmagyaráznod… tudom, mit láttam, Édesem… de ne aggódj, volt időm gondolkodni és nem bánom.
- Tessék? – szemei elkerekednek, a meglepettség csillan fel a sötét íriszeken.
- Igen, Édes, nem bánom. Amint akkor láttam… elárult mindent…"
Fáradtan
támaszkodom a falnak, majd lehunyt szemekkel rogyom a tövébe. Fejem a
térdeimen pihentetem. Amint kissé megnyugszom, emlékek s képek lepik el
agyam minden szegletét. Felidéződik bennem minden pillanat, minden
egyes apró mozdulat…
„Halkan sétálok a folyosón, nem akarok
zajt csapni, hisz nem célom, hogy felverjem az egész házat. Amint
közeledek a háló ajtaja félig nyitva s nem az a halk, édes szuszogás
hallatszik, amit úgy megszoktam. Nem… ez valami egészen más… más a
hang, s nem hang, hangok töltik be a sűrű éjszakát. Megtörik a csendet,
visszaverődnek a csendesen szunyókáló bútorokról. Halkan, óvatosan
lépek az ajtó elé, majd szemem elé tárul az a látvány, amelyre
legvadabb álmaimban sem számítottam…
Az ágyon két vizesen
összetapadó test, két gyönyörű férfi sziluettje látszik… el sem hiszem,
amit látok. Tulajdonképpen fáj már puszta látványuk is, de megbabonáz
az a letisztult erő, ami belőlük sugárzik… hófehér bőrükön az izzadtság
apró cseppekben csillan meg… a meg-megfeszülő izmok játéka a márvány
alatt egyszerűen lenyűgöző… látom, ahogy lehunyt szemekkel Kedvesem
testében merül az idegen s Ő élvezi… élvezed minden mozdulatát, tested
érte kiállt, szinte sikítja, mennyire vágyja már a kielégülést. Élvezed
s nekem fáj… Arcomon lassan indulnak meg útjukon első könnyeim, majd a
szám sarkához érve, megízlelem a sós cseppeket. Az ajtónak támaszkodom,
szemeim csípik a feltörő érzelmek, alig állok a lábaimon, s ekkor
megcsikordul az ajtó. Az idegen irányomba fordítja fejét… mikor meglát,
ajkaira gonoszkás, elégedett vigyor kúszik… az idegen nem is annyira
idegen, mint hittem. Rég vívtuk már a csatánkat egy olyan kincsért,
melyet eddig én birtokoltam… de most győzött, most Övé lett mindenem,
legyőzött, elitport… Szemeid megtalálnak a sötétben, rémülten
pillantasz rám, de csak megrázom a fejem, behúzom az ajtót s a
folyosókon szélsebesen rohanva tűnök el…”
Halkan felnevetek,
felidéződik bennem minden együtt töltött pillanat, minden kedves, apró
vagy éppen furcsa emlék. Rengeteg minden köt Hozzád, de mégis képes
voltam arra, amire azt hittem sosem leszek. Amiről azt hittem
lehetetlen… velem nem történhet meg… és mégis.
Most itt ülök a földön, magamba roskadva, zokogva-nevetve…
„- Kérlek, Risa, hallgass meg… ennek nem lehet így vége…
-
Igen, Yuu, ennek nem lehet így vége… nem lehet úgy vége, hogy csalódva
váljunk el! Láttalak benneteket, boldog voltál… velem nem vagy az! Én
nem adhatom meg Neked, amire vágysz, mert csak Ő ismer igazán…
- Nem, Risa, nem igaz… te is tudod, hogy szeretlek!
-
Igen… én is Téged, mindennél jobban, de éppen ezért engedem meg, hogy
boldog légy! Tudom, hogy már hosszú ideje sóvárogsz utána… látom, hogy
nézel Rá… szinte érzem, amit érzem, amit érzel… hallom, amit gondolsz.
A szemed megtelik odaadással, büszkeséggel, ha Rá tekintesz… szereted
Őt, igazán!
- Risa…
- Ne… - ujjaim ismét ajkain pihennek.
Közelebb lépek felhevült testéhez, arcom arcához simul. Talán soha, az
elmúlt évben nem éreztem magányosan magam társaságban. Tudtam, hogy
velem van, de azt várja, mikor mehet már vissza a biztonságot adó
karok… mikor ölelheti magához újra azt a Szépséget, melyet szívem
legmélyéről gyűlöltem.
Az ajtó halkan, csendesen tárul fel a
jövevény előtt, aki először rám tekint, majd Kedvesem tekintetét
keresi. Mikor pillantásuk egybe fonódik, akkor értem csak meg igazán…
Gyűlölöm ezt a férfit, mégis Ő az egyetlen, akinek az oldalán el tudom
képzelni… gyűlölöm, mégis azt kívánom, tegye boldoggá Őt… az egyetlen
ember, akivel hajlandó lennék elviselni a boldogságát, az Ő lenne… egy
gonosz angyal, egy szépségesen szép férfi, aki nyomorba dönti a lelkem,
de boldoggá teszi azt, aki nekem a legfontosabb… abban a pillanatban,
hogy belépett s Kedvesem Rá tekintett, tudtam.
Az a férfi, az az
ember állt előttem, aki mellett el tudtam képzelni életem szerelmét. Az
egyetlen olyan volt, akivel hajlandó lettem volna megosztani Kedvesem…
rájöttem, ha kiderülne, szerelmes, csakis Neki hagynám, hogy elvegye
tőlem… csakis Neki lennék hajlandó átengedni, átadni szívem
legféltettebb kincsét… mert csak vele lehet boldog!”
Arcom
az égnek emelem, még mindig veszettül havazik… lassan megtelepednek
kabátomon az első hópelyhek. Mosolyogva nézem, ahogy a szövet magába
issza az apró kis jégvirágokat, majd nevetve fordulok ismét az ég felé.
Arcomra odafagynak a könnyek, de boldog vagyok… sírok s nevetek
egyszerre… elvesztettem a boldogságot, de Ő megtalálta a sajátját.
Elvesztettem mindent, de Ő legalább boldog. Örökké boldog… elengedtem.
„
– Risa… - húz magához. Szorosan fonja karjait derekam köré, én pedig
menedéket keresve hajtom fejem nyaka hajlatába. – Nem akarlak
elveszíteni… ígérd meg, könyörögve kérlek, hogy nem hagysz el… nem
hagysz magamra… kellesz nekem, nem veszíthetlek el! – suttogja fülembe.
Lehunyom a szemeim, karjaim derekára fonom, hátát simogatom.
- Nem
veszítesz el… mindig itt leszek neked… csupán kérned kell, s én
segítek! De most már valaki más kell vigyázzon rád… valaki más kell
megragassza összetört szívedet… - tekintetem az ajtóban ácsorgó férfire
téved. – Valaki egészen más…
- Risa…
- Nem… ne sajnálj semmit,
csupán azt tetted, amit a szíved diktált! Tudom, milyen érzés szeretni…
tudom, hogy szereted Őt, de jól vigyázz, Kouyou, ha nem vigyázol rá,
megkeserülöd! Most már Tiéd mindenem… becsüld meg s vigyázz rá
halálodig! – miközben a másik férfihoz beszélek, egy pillanatra sem
eresztem el Kedvesem. Élvezem, amíg a pillanat tart… élvezem, hogy
velem van, hogy még a másodpercek töredékéig magaménak tudhatom. Ám
minden perc véget ér egyszer… ahogy ez is…
Kelletlenül húzódom el Tőle, majd néhány centire arcától megáll fejem a mozdulatban.
-
Ég veled, Kedvesem! – suttogom ajkai közé, majd egy apró, kósza
érintés… egy futó csók s már ki is rohantam a teremből. Hallom, ahogy
utánam kiáltotok, de nem érdekel már. Nem fordulok vissza, nem állok,
már nincsen miért... csak rohanok, futó a hideg éjszakában.”
Kezdek
nagyon fázni, testemen már a reszketés oly mértékben eluralkodott, hogy
a mobilom sem tudom kihalászni zsebemből egykönnyen… nagy nehezen
sikerül, majd tárcsázom az első számot… Chiaki, a legjobb barátnőm…
azonnal felveszi, csupán néhány kérdést tesz föl, de azonnal leszűri,
mi is történt velem…
Azon az éjszakán valami egészen új kezdődött… új élet, új esélyek…
Demo…
ott, akkor éjjel, a hidegben, emlékszem, mi volt az utolsó, amit
mondtam, mielőtt testem kihűlt volna súlyosan s el nem vesztettem
eszméletem… csupán néhány szót suttogtam…
„ - Ég veled, Szerelmem… - majd dúdolni s énekelni kezdtem… „Hitotsu ni narenu futari”…”
Szerző: Chi-chan
Cím: Without a Trace
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések: yaoi, durva nyelvezet, sex-jelent később... öhm... rengeteg dráma, sírás-rívás, fájdalom...
Még mindig a fejemben visszhangzottak szavai...
Bár soha ne jutottunk volna el idáig...
Mikor
aznap, ott az autóban, elmondta, mi baja, egy világ omlott össze
bennem. Azt mondtam neki, el tudom viselni... azt mondtam neki, jogom
van tudni, de erre nem készültem fel. Tudtam jól, hogy csak
ideiglenesen gyógyítható... de nem akartam elhinni, nem akartam
felfogni, hogy végre megtalálom a szerelmet és már csak hónapokig
élvezhetem a társaságát, hónapokig lehetek boldog...
Uruha
beteg... rákos! A családjában az egyik nagypapája halt meg rákban...
mikor elmondta, kiakadtam. Zokogtam, ő pedig csak ölelt, vigasztalt,
szeretgetett és csak suttogott nekem, nem eresztett el, egészen addig,
míg már képes voltam megnyugodni. Hazavitt, lefektetett, majd befeküdt
mellém és engem szinte azonnal elnyomott az álom.
Álmodtam... és másnap izzadtan ébredtem fel. Már éjjel sem hagytak nyugodtan a kétségeim...
-
Jó reggelt! - suttogta fülembe, én pedig csak összeszorítottam a
szemeim. Nem meséltem el neki, hogy miket álmodok éjjel, hogy milyen
rémálmok kísértenek, egyszerűen képtelen lennék elé állni és azt
mondani, "minden éjjel, álmomban, elveszítelek..."
- Neked is. - préselem ki magamból. Szembe fordulok vele, orra hegyére csókolok, majd homlokára s végül nyaka hajlatába bújok.
-
Mi a baj? - emelte meg a fejem, hogy szemeimbe nézhessen. Fáradtnak
tűnt, kimerültnek, megint egész éjszaka fenn volt... mostanában
álmatlanság gyötri és az elmúlt időben megint sokat fogyott. Lassan már
alig van 50 kiló.
- Semmi baj nincsen... - suttogtam, majd
megcsókoltam. Ajkai lágyan simultak enyémekre és én úgy éreztem magam,
mintha a mennyországban lennék. Lehunyt szemekkel élveztem puha
ajkainak kényeztetését, nyelve bátran siklott számba és én nem
ellenkeztem, nem lett volna értelme és nem is akartam...
- Tudom, hogy hazudsz, Yuu... ismerlek már.
- Miért hazudnék neked?
-
Talán, mert úgy érzed, meg kell védened... de nem kell! Ki vele, mi
bánt? - simított végig arcomon, mire lehunytam szemeim és szemhéjam
alól egy árva könnycsepp dördült alá. - Yuu... ne...
- Ne haragudj!
Én csak... állandó rémálmok gyötörnek... rémálmok, amik félek, hogy a
jövőmet vetítik előre és én nem bírnám ki, ha elveszítenélek!
Egyszerűen nem bírnám ki, ha nem lennél többé, ha nem ébredhetnék
minden nap melletted, ha nem csókolhatnálak, érinthetnélek meg... én
csak... túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ilyen egyszerűen feladjam,
hogy ilyen egyszerűen elengedjelek. Kell, hogy legyen valami megoldás,
valami, ami...
- Nincsen semmi a kezeléseken kívül, édesem....
semmi! Szeretlek... - suttogta ajkaimra ezúttal ő, majd magához ölelt,
én pedig szorosan bújtam mellkasához. Még hosszú órákig feküdtünk ott,
csak egymást ölelve és nem eresztve.
- Van egy kis elintézni
valóm, de sietek vissza, rendben? - jelent meg még aznap délután a
konyha ajtajában. Éppen a mosatlant mosogattam el ebéd után. Megint
alig evett, rossz nézni, hogy szinte semmi nem megy le a torkán,
állandó hányingere van és fogyni kezdett.
- Ne menjek veled? - kérdeztem, miközben letettem a tiszta tányért és elzártam a forró vizet.
- Ne... sietek vissza! - mosolygott rám.
- De én...
- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom! - lépett közelebb, majd csókolt arcomra.
-
Remélem is... nagyon ajánlom, hogy siess vissza. Legyen nálad a mobilod
vész esetére, rendben? És, ha rosszul érzed magad vagy szédülsz vagy
bármi baj van, hívjál! És egyél valamit útközben, mert...
- Jól van, nyugalom! Nem a világ végére megyek, ne aggódj ennyit, jól vagyok, rendben?
-
Ha-hai... - bólintottam, majd szorosan megöleltem. Alig akartam
elengedni. Éreztem, hogy teste kissé remeg, de nem tulajdonítottam neki
túl nagy jelentőséget, biztosan csak a fáradtságtól volt.
-
Szeretlek, történjék bármi! - suttogta fülembe, mire csak
elmosolyodtam, de ezzel egy időben szívem össze szorult. Hátrébb
hajoltam, tenyerem arcára simítottam, mire csak hozzám bújt.
- Én
is téged... örökkön-örökké! - megcsókoltam. Úgy éreztem, ebben a
csókban minden benne volt, de mintha búcsúzni akart volna. Búcsúzni
tőlem, búcsúzni tőlünk és ettől az élettől. Mostanában minden egyes
alkalommal így érzem, ha elmegy valahová..
Amint becsukódott az
ajtó, lerogytam az első székre és megint elkapott a sírás, mint
mostanában oly sokszor. Régebben nem voltam ilyen, ennyire nem voltam
érzékeny. Bár tény, hogy inkább az a típus vagyok, aki nem azért
kiabál, ha a társai leverik a gitárját, hanem inkább azért, hogy ők
megüthetik magukat eközben... mindig is utáltam, ha az emberek nem
vigyáztak magukra körülöttem. És Uruha sosem volt az a típus, aki
odafigyelt volna magára. Bár tény, hogy leszokott a dohányzásról és
utóbbi időben az alkoholokról is, teljesen... tiszta életet él, de
félek, hogy ez nem lesz elég...
Elmélkedésemből a csengő hangja szakított ki. Talán Uruha jött vissza, de neki van kulcsa, akkor miért csöngetne?
Lassan vettem rá magam, hogy felkeljek és az ajtóhoz sétáljak. Mikor kinyitottam, egy fiatal nő állt előttem.
- Szia! - köszönt rám, én pedig azonnal felismertem. Uruha nővére volt, ismertem őt, ott voltunk, az egész banda, az esküvőjén.
-
Szia! - biccentettem egy aprót fejemmel felé, majd félreálltam az
ajtóból és beinvitáltam őt. Kedvesen elmosolyodott, majd belépett a
lakásba. Levette a cipőjét és követett a konyhába, ahol is leültettem a
konyhaasztalhoz. - Kávét?
- Nem kérek, köszönöm. - mosolyodott el. Töltöttem magamnak, majd helyet foglaltam vele szemben.
- Minek köszönhetem a látogatásod? - érdeklődtem kedvesen tőle, mire lefagyott arcáról a mosolyt, tekintete megkeményedett.
- Engedd el!
- Tessék? - hirtelen nem értettem mire mondja, bár sejtettem, hogy Uruhara céloz.
- Hazaviszem! Velünk kell legyen! Engedd el!
- Nem... nem kérhetsz tőlem ilyet!
-
Mi vagyunk a családja... hét éve elvettétek tőlünk, te pedig most
teszed ezt! Tudom, hogy együtt vagytok, ezért kérem tőled! Engedd el,
Kouyou beteg, a családja mellett a helye!
- Képtelen vagyok rá!
Hónapokig én ápoltam őt, én voltam ott mellette és még csak rövid ideje
vagyunk együtt... de, ha ennyire a családja mellett a helye, hol
voltatok, mikor szinte alig élt?
- Ne merészelj felelősségre vonni minket! Nem tudtunk róla...
- Nyilván volt valami oka, hogy hozzám jött és nem hazament! - emeltem meg a hangom vele szemben, mire kissé hátra hőkölt.
- Nincs jogod magad mellett tartani!
-
Nem tartom, magától van velem, szeret engem! Én pedig szeretem és
vigyázni fogok rá, ha neked nem tetszik, akkor is! - néztem elszántam a
szemeibe. Pár pillanatig csak farkasszemet néztünk egymással, mikor is
kinyílt az ajtó és Uruha lépett be rajta. Kezeiben bőröndöket cipelt és
egyáltalán nem lepődött meg, hogy itt találja a nővérét, csupán
lehajtotta a fejét.
- Végre, hogy itt vagy. - emelkedett fel a nővére a székről.
- Kértelek, hogy maradj ki ebből!
- Igen, tudom... de talán így egyszerűbb! Mindent elintéztél?
-
El. És most menj a kocsihoz, mindjárt megyek én is. - emelte meg a
fejét és egyenesen rám nézett. Szemeiben fájdalom tükröződött, az
enyémekben pedig az értetlenség. Nem értettem, mi történik, miért
vannak a bőröndök a kezében, miért mondta a nővérének, hogy megy ő is
mindjárt. Nem értettem semmit...
- Yuu-kun, sajnálom... de így a legjobb. - mondta a nő, majd távozott, én pedig azonnal Uruha felé fordultam.
-
Mi a fene folyik itt? - kérdeztem azonnal, mire csak letett a
bőröndöket, hozzám sétált, karon ragadott és a nappaliba vezetett.
- Sajnálom... - suttogta és ekkor esett le nekem, hogy mikor a nővére azt mondta, hazaviszi, pontosan mire is célzott.
-
Ne... Kouyou, ne... ne tedd ezt velem, nem hagyhatsz itt, nem mehetsz
el... - borultam zokogva a nyakába, mire ő csak megölelt és a hátam
kezdte simogatni.
- El kell mennem... egyre rosszabbul vagyok, talán
az otthoni orvosok tudnak segíteni. El kell engedned... a többiek már
megtették, most rajtad a sor, kedvesem... Engedj el! - suttogta, mire
csak hangosabban felzokogtam.
- Nem... nem... tudom megtenni... én... szeretlek...
-
Én is szeretlek, de ha szeretsz, megteszed. - mondta hidegen, majd
elengedett és felállt a kanapéról. Én csak ültem, üres tekintettel
meredtem a szoba parkettáját borító, gyönyörű tigrismintás szőnyegre. -
Hazaköltözöm, de ne gyere utánam és ne is keress többé. Felejts el!
Végleg... mindenkinek így lesz a legegyszerűbb... - suttogta, majd az
ajtóhoz indult, útközben felvette a bőröndöket és én már csak az ajtó
csapódására eszméltem. Ott ültem a kanapémon, holt sápadtan, arcomon a
könnyeim folytak alá és éreztem, hogy megszakad a szívem...
Abban a pillanatban tudtam, hogy számomra az élet egy szakasza most ért véget...
Egy fél éven belül kaptam egy barátot, a barátom végül a szeretőm lett, a szerelmem, aki végül el is hagyott...
És én csak zokogtam...
Szerző: Chi-chan
Cím: Without a Trace
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések: yaoi, durva nyelvezet, sex-jelent később... öhm... rengeteg dráma, sírás-rívás, fájdalom...
Nyögéseim egyre sűrűbbek lesznek,
mellkasom őrült tempóban süllyed s emelkedik. Érzem, hogy nagyon közel
járok már, és éppen jelezném Uruhanak, mikor ő maga is észreveszi.
Elmosolyodva emelkedik fel hozzám, majd ajkaimra csókol. Hevesen
tapadok szájára, kívánom a csókját, az érintéseit, őt magát...
Elhúzódik, majd csípőmre ül és lassan lehúzza magáról pólóját, ezzel is
kínozva engem. Felülök, ajkaim nyakára tapadnak, aprókat harapok tüzelő
bőrébe... lehunyja szemeit, hajamba markolva húz közelebb magához,
miközben nyelvemmel érzékeny bőrét simítom. Erőt vesz magán, kissé
hátrébb húzza fejét, majd rám mosolyog.
- El sem tudod képzelni,
mióta vágyom már erre... - leheli egyenesen ajkaim közé, mire csak
lehunyom szemeim. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy nem csak ő tesz
engem boldoggá, hanem én is őt. De hirtelen... hirtelen félelem fog el
és egyik pillanatról a másikra kezd el reszketni a testem. Mi a fene van velem? - Yuu... jól vagy? - elsötétül tekintete az aggodalomtól, mire én csak bólintok.
-
Jól... csak, azt hiszem... félek ettől az egésztől egy kicsit... -
suttogom pironkodva, mire csak elmosolyodik, majd ad egy puszit
ajkaimra.
- Vigyázok rád... te vagy a legnagyobb kincsem, nem foglak bántani! Rendben?
-
Hai. - bólintok, majd már csak azt érzem, hogy hátamra dönt és újra
nyakam kezdi kényeztetni. Forró mellkasa enyémhez ér, szinte tüzelni
kezd a bőröm. Végignyal mellkasomon, majd hasamon, végül megáll
köldökömnél.
- Őszintén bántam, mikor kivetted... - suttogja, nekem
pedig hirtelen le sem esik, miről beszél. Megemelem a fejem, s látom,
ahogy köldökömbe harap... a piercing.
- Muszáj volt... - sóhajtom. - Pedig... nagyon szerettem...
-
Hát még én... - harap újra bőrömre, mire felnyögök. Megemelkedik, majd
ujjaival arcom simítja, végül ajkaim. Két ujja alsó és felső ajkam közé
csúszik, én pedig élvezettel nyalok végig rajtuk. Nyelvemmel őrült
táncba kezdek ujjai között, mire ő csak felnyög. Úgy tűnik, már igazán
beindítottam és ez büszkeséggel tölt el.
Kihúzza ujjait ajkaim közül, levezeti őket a mellkasomon, majd megemelkedik hozzám, miközben érzem, ahogy bejáratomnál köröz.
-
Lazulj el, édes... - suttogja, majd megérzem első ujját testembe
furakodni. Igazából... nem fájdalmas, csupán kellemetlen érzés. Apró
sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor mozgatni kezdi bennem. - Nem fáj?
-
Nem... csak... kellemetlen kicsit... - suttogom, majd tényleg
felszisszenek, mikor második ujja is testembe csúszik. Ez viszont már
fáj... összeráncolom szemöldököm, mire ő csak homlokomra csókol, és
egészen addig kényeztet még a ráncok ki nem simulnak... lehunyt
szemekkel tűrőm, de lassan... szépen lassan megszokom a kissé
kellemetlen, kissé fájdalmas érzést... Ujjaihoz még egy harmadik is
csatlakozik, de az már korántsem érint olyan fájdalmasan... Kihúzza
ujjait, majd lábai közé térdelve kényelmese, elhelyezkedik. Rám
mosolyog, majd lehajol hozzám, miközben érzem, ahogy testembe csúszik.
Ruháit útközben már levette... de, hogy hogyan, az valahogy teljesen
kiesik nekem. Hátravetem fejem, mert ez viszont eléggé fáj. Uruha
kedveskedően csókol nyakamra, apró puszikkal hinti be a kulcscsontom,
majd felfelé haladva egészen a fülem mögötti érzékeny részig. Lassan
elcsitul a fájdalom s akaratlanul is megmozdítom eddig mozdulatlan
csípőmet. Nem mert tenni semmit, nem akart nekem fájdalmat okozni...
Egyszerre nyögünk fel a hirtelen ingerre. Felnézek rá, szemeiben
ködösen csillan meg a vágy. Gyönyörű szép, ahogy kissé zilált haja
takarja arcát, szemei homályosak, de úgy csillognak, mint két drágakő.
Én... szeretem, szeretem ezt az embert. Teljes szívemből...
Lassan
kezd mozogni bennem, de úgy érzem, hogy minden mozdulata egyszerre okoz
kéjt és kínt. Holnapra biztosan nagyon fog fájni a seggem, de nem
érdekel. Megéri, ha együtt lehetünk...
Lehajol hozzám, miközben
csípője ringása gyorsul, én pedig minden egyes alkalommal úgy nyögök
alatta, mint valami olcsó kurva, de nem érdekel. Olyan gyönyört nyújt
nekem, amilyet még soha senki eddig... olyan gyönyört ad, ami a
mennyekbe repít és testem szinte lebeg. Gyors, erőteljes lökésekkel
tesz magáévá, de nem bánom, csak még jobban élvezem. Gyönyörű hangom
nyög fel, én pedig szinte csillagokat látok, mikor megtalálja testemben
azt a bizonyos pontot. Egyszerűen hihetetlen... ujjait hirtelen fonja
férfiasságom köré, majd kezét csípőjének mozgásával párhuzamosan
mozdítja meg. Úgy érzem, pillanatokon belül elér a beteljesülés.
Annyira jó, amit csinál... annyira jól esik minden mozdulata és tényleg
nem telik el fél perc sem. testem megfeszül körülötte, szoros bilincsbe
zárva férfiasságát, mire csak érzem, ahogy testemben forróság árad szét
és hangos kiáltással ő is elévez. Fáradtan hajtja fejét mellkasomra, de
még nem választja szét testeinket, nem akar fájdalmat okozni.
Hevesen
kapkodja a levegőt, érzem, hogy szíve is ugyan úgy zakatol, mint az
enyém. Átölelem, majd ujjaim hajával kezdenek játszani... minden olyan
békés, minden olyan nyugodt és én nem bírom magamban tartani a
vallomásomat:
- Szeretlek... - suttogom, mire felkapja a fejét.
- Tessék? - remeg a hangja, de egyelőre nem tudom eldönteni, mitől.
- Én... ne haragudj...
- Nem, Yuu... én csak, azt hiszem rosszul hallottam...
- Miért? Mit hallottál...
-
Azt hiszem, azt, hogy szerelmet vallottál nekem... - próbálja megőrizni
kemény és komoly vonásait, de nem meg neki, szemei már mosolyognak.
Elmosolyodom, tudom, hogy nem tettem rosszat azzal, hogy bevallottam,
mit érzek iránta.
- Hát... én is azt hiszem, hogy azt mondtam! - elvigyorodom, ő pedig állát megtámasztja mellkasomon és úgy néz szemeimbe.
- Szeretlek! - válaszol az iménti kis vallomásomra, de ő egyenest a szemeimbe mondja.
-
Én is téged... - suttogom, mire csak megemelkedik és ajkaimra csókol.
Csókja nagyon lágy, nagyon kedveskedő, nagyon figyelme... benne van
minden, amit érzem, de mindemellett a figyelmemet is eltereli vele,
miközben óvatosan szétválasztja a testeinket. Felszisszenek, de
fájdalmas hangom csókjával fojtja el.
- Ne haragudj... - suttogja számba, én pedig mosolyogva megrázom fejem.
-
Nem haragszom... nagyon jó volt! Csak... azt hiszem, ezt még meg kell
szoknom... - nevetek fel zavartan, ő pedig csak újra megcsókol.
- Ideje lenne hazamennünk, nee? - corógatja meg orrom sajátjával.
-
Hai... - sóhajtok fel. - Igazad van... de te vezetsz... én képtelen
lennék most! - sunyin elvigyorodik, mikor felfogja, mire is céloztam.
- Hé... te akadékoskodtál... ha kibírtad volna hazá---
- Nem! Így volt tökéletes... nem bírtam volna ki hazáig... sőt, tuti fának mentünk volna...
-
Hát, azt talán nem kellene! - mosolyog, majd felemelkedik rólam és az
ülés vgéba kúszik, hogy megkeresse elhagyott pólóját meg nadrágját. Még
mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mikor vette le őket, de nem is
számít. Megbabonázva figyelem a mozdulatait, egyszerűen gyönyörű...
soha életemben nem láttam még hozzá hasonló szépséget! Nagyon
szerencsésnek érzem magam, hogy magaménak mondhatom őt is és a
szerelmét is.
- Kouyou...
- Hm? - néz fel rám, miközben már a pólóját veszi fel.
- Mond csak... megbocsátottál nekem? - ugrik be az első kérdés, ami foglalkoztat.
-
Tudod, azt hittem végleg megtört bennem valami, amikor arra mentem
haza, hogy eltűntél... nagyon fájt! Úgy éreztem, összetörted a
szívemet... de én voltam ostoba, mert elmentem arra a hülye
találkozóra, miközben biztos voltam benne, hogy nem fogom jól érezni
magam, mert egyfolytában rád fogok gondolni... és így is lett! Tudod...
azért mentem el, mert meg akartalak védeni...
- Megvédeni? Mégis mitől? - kérdezem meglepődve, erre nem számítottam.
- Magamtól...
- Magadtól? Én ezt nem értem...
-
A betegség... nos... csak ideig-óráig gyógyítható... tökéletesen sosem
gyógyulok ki belőle és nem akartam, hogy mellettem kelljen lenned...
én... nem akartam azzal fájdalmat okozni neked, hogy elvárom, hogy
mellettem legyél végig...
- Kouyou...
- Nem, várj! Hadd fejezzem
be... nem akartam, hogy végig kelljen nézned... de a szerelem, amit egy
ideje éreztem irántad, erősebb volt az eszemnél... azért mentem el
hozzád Mie-be, hogy a segítséged kérjem, mert azt akartam, hogy velem
legyél, önző módon veled nem törődtem... először pont úgy reagáltál,
mint vártam! - mosolyodott el, mire szégyenkezve elfordítottam a fejem.
Odamászott hozzám az ülésen, megragadta állam, majd maga felé
fordította és puszit lehelt ajkaimra. Szorosan hozzá bújtam, hallgattam
légzését, miközben szorosan átölelt.
- Sajnálom... - suttogtam nyakának.
-
Ugyan már... - simította meg arcom. - Én is így reagáltam volna...
tekintve, hogy nem vagyunk minta barátok vagyis nem voltunk... de aztán
végül mégis mellettem kötöttél ki...
- Hai, szerencsére... - csókoltam meg bőrét. - Ano... nem mondod el?
- Nem akarod tudni, édesem... én... nem akarom, hogy tudd!
- Kouyou... azt hiszem, jogom van tudni... nem gondolod?
- Miért akarod, hogy fájdalmat okozzak?
-
El tudom viselni... azt hiszem, jogom van tudni, mire készüljek, nem
igaz? És oda kell figyelnem rád... nem akarom, hogy bajod essen... -
bújok még szorosabban hozzá.
- Igen, jogod van...
Szerző: Chi-chan
Cím: Without a Trace
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések: yaoi, durva nyelvezet, sex-jelent később... öhm... rengeteg dráma, sírás-rívás, fájdalom...
Nem sokkal később már a stúdióban
ücsörgök, kezemben a gitárom és nyugodtan hangolom be a hangszert...
jól esik kicsit pengetni, oda sem figyelve nyugtatom az idegeim. Még
mindig dühös vagyok magamra, tudom, hogy az én hibám is, hogy
megbántódott, de valahol nekem is igazam volt... miért ment el arra a
randira? Miért... miért nem tudta megmondani, miért hagy magamra? Miért
nem maradt mikor kértem? Túl sok a miért... túl sok a kérdés...
-
Ohayou! Nahát... Aoi-kun... ilyen korán már benn is vagy? - mosolyog
rám a dobosunk. Mindig is imádtam a mosolyát, valahogy feldobta a
napomat.
- Hai-hai... - bólogatok, de még mielőtt bármit is mondhatnék, Kai-chan újra megszólal:
- Uruha hol van?
- Nem tudom... - hajtom le a fejem és szentelem minden figyelmemet újra a gitáromnak.
-
Ehh... nem együtt jöttetek? -kérdezi csodálkozva, mire csak veszek egy
mély levegőt, majd kifújom és leteszem magam mellé a kicsi szépségemet.
-
Amint látod... - állok fel a kanapéról és elindulok a stúdió nagy
ablaka felé, melyet szélesre tárok. Lehunyt szemekkel élvezem a reggeli
széljárást, megcirógatják arcomat a nap sugarai. Kai nem szól többet,
nyílván érzi rajtam, hogy vagy semmi kedvem beszélgetni vagy nem
szívesen beszélek róla. És milyen igaza van...
Nem telik el még 10
perc sem, mikor nyílik az ajtó és Ruki Reitaval az oldalán egyszerre
lép be. Valamin nagyon jól szórakoznak, jó kedvük van... legalább nekik!
-
Ohayou, Kai-chan, Aoi-kun! - köszönnek nekünk, de nem fordulok meg,
egyszerűen nincsen kedvem senkihez... hm... vajon hol lehet Uruha?
- Te, Aoi, Uruha hol van? - jön a kérdés ezúttal Reita felől. Lehajtom a fejem, majd megrázom és úgy válaszolok.
- Fogalmam sincsen és még mielőtt megkérdeznéd, nem nem együtt jöttünk!
- Miért nem?
- Mert...
-
Ahhoz semmi közöd! - hallatszik egy kissé fáradt hang az ajtóból.
Felkapom a fejem, de meggátolom magam benne, hogy megforduljak, csupán
az ablak üvegén látom visszatükröződni Uruha alakját.
- Jesszus, de
harapósak vagytok korán reggel... mi van veletek? Összevesztetek vagy
mi a jó halál? - háborodik fel Reita, megvallom, jogosan. Én is kissé
ingerülten válaszoltam, Uruha is... pedig neki Rei a legjobb barátja...
elvileg!
- Nem mindegy, Rei-chan? Inkább dolgozzunk, azért vagyunk
itt, nem? - lép be a gitárjával, majd a kanapéhoz sétál, amin az enyém
is fekszik. Arrébb tolja a szerencsétlen hangszert, de olyan hévvel,
hogy az majdnem le is esik a másik felén... de szerencséjére nem kell
új gitárt vennem, mert még idejében elkapja. Eltolom magam a
párkánytól, majd a kanapéhoz lépek és leülök a gitárom helyére. Mindig
egymás mellett ülünk, ha a stúdióban dolgozunk, de máskor legalább
beszélgetünk is. Most még csak nem is üdvözöljük egymást, csupán kissé
arrébb húzódik, nem nagyon akar velem egy légtérben lenni. Kissé
gyerekesnek találom a viselkedését, hiszen felnőtt férfiak vagyunk,
igenis meg kellene tudnia oldani a helyzetet.
A próba viszonylag
akadálymentesen zajlik, de nagyon csöndben. Szerintem még soha ilyen
fagyos nem volt a hangulat, mint most. A többiek ugyan nem értik mi
történik, de Uruha és köztem szinte megfagy a levegő. Néhány órával
később Kai vet véget a csendháborúnak:
- Figyeljetek, srácok, ha valami baj van, inkább beszéljétek meg, de ezt ne csináljátok...
- Nem értem, miről beszélsz, Kai-chan... - tetteti Uruha a hülyét, de Kainál ez biztosan nem fog bejönni.
-
Dehogyisnem... tudod te nagyon jól! Mióta beléptél ide, Aoi-chan és te
szinte egyetlen szót sem szóltatok egymáshoz... ráadásul ma reggel
külön érkeztetek... tudtommal hónapok óta együtt laktok, nem igaz?
Szóval nekem nem próbáld meg bemagyarázni, hogy semmi gond nincsen!
- Hagyj már békén, Kai! Elég volt belőletek... és ha összekaptunk? Nem mindegy?
- Uruha... - suttogom halkan, majd a karja után kapok, mikor felpattan a kanapéról.
-
Engedj el! - kiállt rám, majd kirántja a karját ujjaim közül és ellép a
kanapé mellett, de nem tesz meg két lépést sem, mikor megszédül és
hátratántorodik. Ohh, ne...
- Uruha! - kiáltunk fel egyszerre
négyen, és még éppen időben ugrom fel, hogy el tudjam kapni. Teste a
karjaimba zuhan, ujjai szorosan marnak a csuklómra, hogy meg tudja
tartani magát. - Jól vagy? - suttogom, miközben oldalra döntöm a fejét
és kisöprök néhány tincset szemeiből, hogy láthassam az arcát. Szája
szélén egy apró csíkban vért látok... Uram isten! - Uruha... te... te
vérzel!
- Tudom... - suttogja. - Engedj el... kérlek...
- Nem... én...
-
Yuu... - megszorítja a kezem, tudom, hogy el kell engednem. Lassan
talpra áll, kézfejével megtörli szája szélét, majd a mosdóba veszi az
irányt. Megdöbbenten rogyok a kanapéra... vérzett... ő... te jó isten!
Hallottam már olyan betegségről, ami állandó vérzéssel jár, de a
legtöbb ezek közül nem mindig gyógyítható... én... uram isten. Kezeim
közé temettem arcom, majd éreztem, ahogy lassan sós cseppek futnak
végig arcomon és rázni kezd a sírás. Soha... a többiek előtt soha sem
sírtam még, egyszerűen nem akartam, hogy gyengének lássanak.
- Aoi... - ül le mellém Kai, majd a hátam kezdi simogatni.
-
Vissza fog esni... már olyan jól volt... olyan egészséges volt, olyan
boldog... összekaptunk... tegnap... az én hibám... - suttogom.
- Nem
a te hibád, Yuu! - hallom meg a hangját a fürdő ajtajából. Hanyagul
támaszkodik az ajtófélfának, karjai mellkasán keresztbe téve pihennek.
- Nem a te hibád... vagy, ha mégis, akkor sem csak a tiéd... én, most
haza megyek, ne haragudjatok, nem érzem jól magam! - indul meg a
kanapéhoz, majd felkapja a gitárját. Csuklója után nyúlok, mikor
elfordulna.
- Hadd vigyelek el... kérlek! - nézek fel rá, de csak megrázza a fejét.
- Nem! Emlékszel, mit mondtam, mikor el akartál kísérni a kórházba? A vizsgálatokra?
- Hai... "Amit nem tudsz, az nem fáj... és én nem akarlak bántani, Yuu!"
-
Pontosan... ehhez tartsd magad! - mire feleszméltem már csak az ajtó
csukódott... na nem! Hirtelen pattanok fel, mind csak néznek rám.
-
Mit művelsz? - kérdezi Ruki, mikor felkapom a gitáromat és utána
indulok. Elkapná a kezem, de gyorsabb vagyok. Nem válaszolok, meg sem
állok egészen addig, míg utol nem érem Uruhat a sötét parkolóházban. A
kocsija oldalát támasztja, miközben a kulcsaival ügyködik. Pont mellém
parkolt le...
- Kouyou... - szólítom meg, mire összerezzen és leejti a kulcsokat.
-
A fenébe, Aoi! - szitkozódik, de még mielőtt lehajolhatna, felveszem
neki őket. Lassan remegő kezeibe ejtem őket, de még mielőtt kinyithatná
az ajtót, beszállhatna és elhajthatna, megragadom a kezét és gyengéden
a kocsi oldalának lököm. - Mit művelsz?
- Nem akarlak elveszíteni...
és ne mond, hogy késő... sosem késő... - suttogom egészen közel hozzá,
majd ajkaira hajolok és gyengéden megcsókolom. Nem is emlékszem,
kezdeményeztem-e én valaha úgy igazán csókot kettőnk között. De most
megtettem... lehunyt szemekkel nyalok végig alsó ajkán, mire minden
ellenállás nélkül beereszti nyelvem szájába s mikor találkozik az
övével őrült táncba kezdenek. A szenvedély szinte tapintható kettőnk
között... annyira... annyira vágyom rá, a csók is éppen eléggé magával
ragad. Kezeit nyakam közé kulcsolja és még közelebb húzódik. Majd
hirtelen a mellkasomra siklik jobb keze és a pólón keresztül simogat,
míg a másik a tarkómra simul és ujjai hajamba tépnek. Őrülten faljuk
egymást, kezemmel a csípőjét szorongatom, míg a másik becsúszik a póló
alá s tüzesen forró bőrét simogatja. Hirtelen megérzem, ahogy egyik
lábát derekam köré kulcsolja, én pedig meglepettségemben felnyögök s
kissé hátrébb húzom tőle a fejem. Ajkát beharapva néz szemeibe.
- Aoi...
-
Ne mondj semmit... akarlak, őrülten... ne- ne dobj el, kérlek... -
suttogom ajkaira, majd újra megcsókolom. A vágy,a mit érzek iránta,
szinte fojtogat. A csók közben kinyitom a hátsó ajtót, mire csak
érdeklődve bámul szemeimbe.
- Itt? Megőrültél? Bárki megláthat...
-
Ne mond nekem, hogy nem akarod... kérlek... - nem szól semmit, csak
leereszti lábát, majd a pólómba kapaszkodva húz maga után. Belök a
hátsó ülésre, majd fölém mászik s ajkai már nyakamat s kulcscsontomat
simogatják, miközben kezei már a pólót rántják le rólam. Áldom a sötét
mélygarázst na meg a sötétített ablakokat, így senki sem buktat majd le
minket és a kamerák sem vesznek fel semmit... basszus, a kamerák...
elfeledkeztem róluk... nem számít, láthattak ingen műsort a
szerencsétlenek.
- Yuu... - suttogja bőrömre, mire csak megremegek.
Forró lehelete kényezteti a bőröm, a pólóm már régen valahol az ülés
mellett landolt. Megfeszült testtel élvezem a forró csókokat, amiket
tüzelő bőrömön ejt, miközben ujjai már hasamon járnak, óvatosan
tapintanak végig minden egyes izmot, majd megállapodnak a derekamon.
Végignyal a mellkasomon, majd lejjebb csúszik s két lábam közé ül.
Arcával közel hajol derekamhoz, miközben ujjai már az övem bontogatják.
Lenézek rá, de bár ne tettem volna... az a kéjes pillantás s ahogy
macska módjára megnyalja ajkait...
- Kouyou... - suttogom lehunyt
szemekkel, mikor boxerem keresztül érzem nyelvét végigsimítani
merevségemen... és ekkor tudatosul bennem, hogy mit is művelünk
pontosan...
Hetekkel ezelőtt még el nem tudtam képzelni, hogy valaha
is vonzódni fogok valakihez a saját nememből, Mikor először csókolt
meg, még ma is emlékszem, milyen érzés volt... és mikor a parkban,
életünk első igazán szerelmes, vággyal teli, szenvedélyes csókját
váltottuk, még ma is emlékszem, hogy remegett mindenem és mennyire
megkívántam...
Mire feleszmélek már csak az eszeveszett forróságot
érzem magam körül, ahogy ajkai férfiasságomon játszanak... te jó ég!
Kezemmel az ajtón lévő kapaszkodóhoz kapok, valamit muszáj szorítanom,
elképesztő érzés... az a forróság, nyelvének őrjítő játéka, egyszerűen
fantasztikus. Hátravetett fejjel, összeszorított szemekkel nyögdécselek
alatta... egyszerűen elképesztő érzés...
Szerző: Chi-chan
Cím: Without a Trace
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések: yaoi, durva nyelvezet, sex-jelent később... öhm... rengeteg dráma, sírás-rívás, fájdalom...
Az elkövetkezendő két napot, amely amúgy
is hétvége volt, semmittevéssel töltöttem többnyire. Nagyjából semmire
sem voltam használható... minden balul sült el, aminek nekiálltam.
Szombaton majdnem felgyújtottam a konyhát, összetörtem egy vázát,
levertem egy képkeretet, amiben egy nagyon régi, talán még az első
találkozásunkkor készült fotó volt, a srácokkal. Mennyire más volt még
akkor minden... fiatalok voltunk, szabadok és nagyon optimisták. És mi
maradt mára? Én, speciel, öregedtem 7 évet, már sehol nem látom
magamban a 7 évvel ezelőtti, szinte kamasz srác valómat. De... azt
mondják, jól van ez így, hisz minden és mindenki változik. Nagyot
sóhajtva teszem vissza a képet a helyére. Aznap már a fekvésen és az
unalmas tv műsorok bámulásán kívül semmit sem csináltam. A mobilomat
egész napra az emeleten hagytam, nem is hallottam, ha csörgött, de jól
volt ez így... viszont nap végére több nem fogadott hívásom is volt, de
többnyire Kaitól, aki valószínűleg a következő próba miatt hívott.
Csupán egyetlen hívás érkezett Uruhatól... és egy email. Azt azért
megnéztem...
"Ostoba vagy. Azt hittem, ennél több kell, hogy
megromoljon közöttünk a kapcsolat... Kegyetlen rossz volt hazajönni az
üres lakásba, Yuu. Beszélnünk kell! Légy holnap a házad melletti kis
parkban, 11 körül! És Yuu! Gyere el!"
Ezt a mailt kaptam...
Hirtelen fog el a pánik, nem tudom, mit kellene tennem... elmenjek? Ne
menjek? Ha elmegyek, mit mondok neki? És, ha nem megyek el, vajon még
jobban meggyűlöl majd?
Fáradtan dőök az ágyamra. lehunyom
szemeim... Uruha... ha tudnád... ha tudnád, mennyire nem tudom, mit
tegyek... ha tudná, mennyire kétségbe ejt a helyzet... ha tudná,
mennyire nem akarom elveszíteni, mennyire nagyon vágyom megint a
csókjaira, érintéseire, rá...
Végül megszületik fejemben az elhatározás... elmegyek és lesz, ami lesz.
Este
nagyon sokáig tart, mire elalszom. Időközben írok Uruhanak, hogy ott
leszek... semmi mást, csak, hogy "Ott leszek." Sokáig forgolódom,
egyszerűen nem jön álom szememre. Ha lehunyom szemeimet, mindig csak őt
látom, a fájdalmas tekintetét, a szomorúságot és csalódottságot arcán,
amit okoztam.
Másnap nagyon fáradtan ébredek, úgy nagyjából 10
körül... szerencsém van, hogy a kis, eldugott park mindössze 5 percnyi
sétára van a házamtól. Ez az előnye a nyugodt kertvárosoknak. Minden
nagyon közel van, minden nagyon békés... reggelire nem tudok enni
semmit, görcsben a gyomrom, tisztára, mint mikor először mentem
randizni, kb. 12 éves lehettem...
Felveszem a farmeromat, egy
pólót, a kabátot, fogom a kulcsaimat és már indulok is. A hajammal nem
törődöm, csupán megfésülöm, majd napszemüveggel takarom el tekintetem.
Az oda úton rágyújtok, ideges vagyok... még soha azelőtt ennyire nem
voltam ideges, ha Uruhaval kellett találkoznom. Most már csak az
számít, hogy jobban ne bántsam meg és hogy valahogy el tudjam neki
mondani, mit érzek...
Mire odaérek a park bejáratához, már ott ül
egy kis padon... elnyomom a cigimet, majd a padhoz sétálok és leülök
rá. Nem néz fel, nem nézek rá... egyikünk a pad egyik oldalán, másikunk
a másikon.
- Miért nem vártál meg legalább? - töri meg a park
nyugodt csendjét. Hangja nagyon halk, kimért. Nem tudom, mit kellene
felelnem, majd végül kimondom, ami először eszembe jut:
- Lett volna értelme? - gúnyosan felnevet.
-
Hogy lett volna értelme? Szerinted nem? Lehetett volna benned annyi,
hogy ha már magamra hagysz, akkor legalább a szemembe is megmondod,
hogy mi bajod!
- Kouyou...
- Nem, hallgass! - lekapja
napszemüvegét, majd testével felém fordul. - Ennyi gerinc sem volt
benned? Tudod te, milyen szar érzés volt arra hazamenni, hogy fogadtad
magad és leléptél? Tudod?
- Nem... ne haragudj! - suttogom halkan,
majd lehajtom a fejem. Igaza van... megvárhattam volna, de úgy még
nehezebb lett volna... és talán... talán...
- Ezzel nem intézed el...
-
Kouyou... őszintén... ha megvárlak, elengedtél volna? - csúszik ki a
számon hirtelen, majd felkapom a fejem, félve, hogy valami rosszat
mondtam. Kissé hátrább húzódik tőlem, majd végül teljesen hátradől.
- Nem... nem engedtelek volna el! De... mit számít? Megtetted te magad... elhagytál!
-
Nem is voltunk együtt háborodom fel! - felém kapja tekintetét, mire
rájövök, hogy megint meggondolatlanul fecsegtem. Összehúzza
szemöldökeit, majd közel hajol hozzám. Kezével megtámaszkodik combom
mellett és a pad háttámláján, majd fülemhez hajol egészen közel.
-
Nem... de lehettünk volna! - suttogja egészen halkan, majd nyakamra
csókol. Megborzongok, pedig nem lenne szabad. Elfordítom a fejem, hogy
távolabb kerüljön nyakam ajkaitól, de így pont szembe nézek vele és ő
kihasználja az alkalmat. Ajkai enyémekre tapadnak és én nem ellenkezem.
Meg sem fordul a fejemben... még csak két napja, hogy nem találkoztunk,
hogy eljöttem tőle, de máris úgy kívánom a csókját, mintha évek óta nem
csókolt volna... úgy kívánom apró simításait, mintha hosszú évek óta
nem érintett volna... nyelve lassan csúszik számba, tenyere tarkómra
csúszik, ujjaim hajammal játszanak. Ez a csók az első, amiben igazi
érzelmek is vannak és nem csak "köszönöm"-puszi... most igazán érzem a
szerelmet, amit iránta érzek és a vágyat... de nem csak a sajátomat.
Végül elfogy a levegőnk és muszáj vagyok eltolni magamtól. Hevesen
zilálok, alig kapok levegőt, végül mégis nagy nehezen megtalálom a
hangom:
- Mi... miért csináltad?
- Hogy tudd, mit veszítettél! -
suttogja, majd puszit ad ajkaimra és elhúzódik. Felteszi a szemüvegét,
majd feláll és elindul. - A próbán találkozunk! - mondja végül, én
pedig csak távolodó alakját bámulom. Ezt... most nem mehet el...
-
Kouyou! Várj! - futva indulok utána, megragadom a karját, mert csak
azért sem akar megállni. - Nem akarlak elveszíteni, hallod? - szabad
kezem tarkójára csúsztatom s közelebb húzom, homlokom az övének döntöm.
- Azt hiszem ezzel már elkéstél, Yuu-chan... nagyon elkéstél. De
nem csak a te hibád... annak a rendinak semmi értelme sem volt, mert
végig te jártál a fejemben. Egész végig csak rád gondoltam... mikor a
keze az enyémhez ért, én úgy éreztem, mintha te érintenél, mikor a
vacsora végén puszit adott, azonnal a te arcod villant fel előttem és a
puszik, amiket tőled kaptam.... haza akartam menni, bocsánatot kérni
tőled, de már nem voltál ott... elmentél! Elkéstél, Yuu! - suttogja
végül, majd lefejti kezeimet övéről és nyakáról s ott hagy. Istenem,
milyen ostoba voltam... milyen nagyon ostoba! Azt hittem elveszítem őt
és végül én magam taszítottam el. Ostoba voltam... nagyon ostoba.
Éjjel
megint nem tudok aludni... de már tudom, hogy a holnapi napon teszek
majd azért, hogy Uruha nem utáljon, teszek majd azért, hogy
megbocsásson nekem és addig fogok próbálkozni, míg vissza nem kapom!
Sosem hittem volna, hogy ennyire érzékeny, soha ennyi érzelmet nem
néztem volna ki belőle, hiszen velem szemben mindig rideg volt és
érzéketlen. Többnyire került is...
Reggel nagyon korán benn kell
már lennem, kelhetek megint hajnalok hajnal. Olyan fura, hogy a saját
konyhámban, a saját kávéfőzőmmel főzöm a kávémat és szinte várom, hogy
Uruha betoppanjon, kezeit a derekam köré fonja, nyakamra vagy arcomra
csókoljon... az ajtó felé fordulok, de nem jön senki. Dühömben az
asztalra csapom a csészét, ami kis híján el is törik. Két kezemmel
szorosan fogok az asztallap szélére, lehajtom a fejem. Hogy lehettem
ilyen ostoba???
Szerző: Chi-chan
Cím: Without a Trace
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések: yaoi, durva nyelvezet, sex-jelent később... öhm... rengeteg dráma, sírás-rívás, fájdalom...
Már egy jó néhány hét telt el, mióta
Uruha jobban volt és először megcsókolt. Azóta minden nap ugyan úgy
telik. Próbára járunk, hétvégente a kórházba vagy sétálni... bár nem
értem, miért jár még mindig a kezelésre, ha egyszer már jól van. Egyre
kevesebbszer fordul elő, hogy rosszul érezi magát, egyre kevesebbszer
szédül meg vagy van hányingere... visszatért az életkedve, jól volt. Mi
pedig még mindig ugyan annyi időt töltöttünk együtt. Sosem gondoltam
volna, hogy egyszer én fogom ápolni és az egyik legjobb barátok
leszünk.
- Ohayou! - suttogja a fülembe. Úgy látszik, teljesen
elmerültem a gondolataimban, mert észre sem vettem, hogy bejött a
konyhába. Karjait a derekam köré fonta és úgy csókolt arcon. Zavartan
elmosolyodtam, még mindig nem szoktam egészen hozzá, hogy amikor
olyanja van, megcsókoljon. Ma már mindennapos az, ami egy-két héttel
ezelőtt még nagyon zavart. Ma már nem ér meglepetésként, ha arcomra
csókol, vagy valahol a derekam elkapva húz magához és éget forró csókot
ajkaimra. Valahogy már nem zavar... az érzéseim irányába teljesen
megváltoztak! Néhány héttel ezelőtt még gyűlöltem... gyűlöltem, mert
olyan önző, gyűlöltem, mert soha más nem érdekelte magán kívül,
gyűlöltem, mert mindig csak játszott velem... de ma már. Nem gyűlölöm,
sőt a jelenléte olyan természetes számomra, mint semmi más a földön. Ha
nincsen velem, hiányzik, ha velem van, akkor pedig boldog vagyok.
- Ohayou! - suttogom én is mosolyogva, majd óvatosan kitöltöm a kávémat. - Kérsz te is?
-
Hai, de utána rohanok is! - mondja, miközben elengedi a derekam és
kényelmesen helyet foglal a konyhaasztalnál. Összeráncolom a
szemöldököm...
- Hová mész? - hangomból hallatszik a rosszallás.
Mellkasomon összefonom a kezem, majd a csípőmmel dőlök a pultnak. Azt
hiszem látszik rajtam, hogy nem tetszik, hogy csak úgy kijelenti, hogy
elmegy. Mert bár jól van, de akkor sem szívesen hagyom rohangászni a
világban... mert attól én még mindig aggódom érte. Mosolyogva néz fel
rám, majd újra feláll és hozzám sétál. Kezeivel megtámaszkodik a pulton
a csípőm mellett.
- El. Randim van... - vigyorogja, majd felemeli
a csészét és elindul a nappali irányába. Megsemmisülten bámulok
utána... nem hiszem el, amit hallottam... tényleg azt mondta, hogy randija van? Nem hiszem el...
- Randi? - suttogom magam elé, majd lehunyom a szemeimet. Ez nem lehet... de miért nem örülök? Hisz ő Uruha... hisz örülnöm kellene, hogy jól van, hogy rendeződik az élete...
Megrázom a fejem, majd ellököm magam a pulttól. Nem mehet randira...
Mikor
beérek, már nagyban üldögél a kanapén, lábai lazán keresztbe vetve
egymáson pihennek, figyelme a tv-re irányul... valami ócska hollywood-i
filmet adnak, ami már vagy ezerszer láttunk. Beállok közé és a tv közé,
hogy rám kelljen figyelnie. Megemeli fejét, kérdőn tekint rám...
- Kivel találkozol? - szemöldöke kecsesen megemelkedik, majd elneveti magát.
- Féltékeny vagy, Yuu-chan? - hátra hőkölök, ahogy felkel a kanapéról.
-
Ugyan, dehogy! Én csak... - elkapja a karom és magához húz. Máskor nem
biztos, hogy zavarba jönnék, de most nem nézek szemeibe. Biztosan a
fülemig pirulnék a ragadózó tekintetétől.
- Te csak mi? Nézz rám,
Yuu-chan! - megragadja az állam és maga felé fordítja arcom. Ajkain
elbűvölő mosoly játszik. - No, mi az? Miért nem szólsz hozzám? Lehet,
hogy igazam van? - kacérkodik. Uruha kacérkodik velem... eddig sem
hittem, hogy ártatlan lenne, de hogy egyszer majd én tudom meg, milyen
az, ha ő az emberrel játszik, azt nem gondoltam volna. Korábban is
előfordult, hogy szórakozott velem, de nem így.
- Nem! - rázom meg a fejem, majd kezeim a mellkasának támasztva próbálom eltolni magamtól, de nem enged el. - Eressz el!
- Miért tenném? Tudni akarom... féltékeny vagy? - sosem
adja fel??? Féltékeny... nem hiszem, nem lehetek féltékeny... de...
ahogy elképzelem őt valaki mással... igenis féltékeny vagyok, de nem
fogom kimondani. Abból nem eszel...
- Nem, miért lennék? Ennyire nem kéne, hogy nagyra tartsd magad, nem kellene...
-
Fogd be! - emeli meg hangját, mire csak megszeppentem bámulok rá. -
Csak egy egyszerű kérdést tettem fel, miért kell rögtön sértegetned? Ez
a baj veled, Yuu-chan... ha el akarod kerülni, hogy megtudják az
igazságot, mindig ideges leszel és nem jut eszedbe jobb dolog, mint
sértegetni az embereket! - közel hajol hozzám, arcát a nyakamba fúrja,
majd derekam köré fonja karjait. - Annyira utálom ezt benned... -
suttogja bőrömre, majd rácsókol.
- Kouyou... - suttogom, de csak megrázza a fejét és elenged.
-
Elmegyek, hogy kivel találkozom, az nem tartozik rád, majd jövök... -
puszit ad az arcomra, majd elindul az ajtó felé, de még mielőtt
kiléphetne rajta, hátulról dereka köré fonom karomat, arcom lapockájára
simítom.
- Ne menj el... kérlek... - remegő hangon szólok hozzá. Megfogja összefont kezeim a derekán, majd lefejti magáról őket. Ne menj el...
- Majd jövök. - nem fordul meg, nem köszön el, csak egyszerűen elmegy.
Erőtlenül
esem össze az előszoba padlóján. Még soha ilyet nem éreztem. Pedig
hagyott már el barátnőm örökre úgy, hogy még csak esélyem sem volt
megállítani... de Uruha most nem hagyott el, csupán elment egy kis
időre, mégis... mégis semmi sem fájna most jobban, mint ez. Mit rontottam el?
Csupán nem akartam, hogy megtudja a titkom, mert még én magam is félek
bevallani, hogy igenis érzek valamit iránta. Igenis jelent nekem
valamit, de az már több, mint egyszerű, mezei barátság... ez már sokkal
több. Talán szerelem? Még nem tudom... egyszerűen félek
bevallani, hogy igenis megborzongok, mikor látom, igenis melegem lesz,
ha megcsókol, igenis élvezem az érintéseit...
Azt hiszem, nem akar majd nagyon itt látni ezek után...
"Annyira utálom ezt benned..."
Visszhangzik fejemben ez az egyetlen mondata... már hosszú ideje, hogy
nem mondott nekem semmit, amivel bánthatott, semmit, ami fájt volna
nekem... semmit. De az elkeseredettség és csalódást, amit a hangjából
hallottam, nagyon fájt! Rosszul esett neki, hogy megsértettem, hiba
volt, beismerem. De mit kellene tennem? Hogyan mondhatnám el neki, hogy
igenis ő a legfontosabb nekem a világon. Talán... talán jobb, ha most
elmegyek és nem vagyok itt többet. Úgy látom, már felépült, már nincsen
baja, bármi is volt az.
Lassan indulok a hálószoba felé, a
szekrényhez. Szomorúan nyúlok a bőröndöm után, amiben anno a ruháimat
hoztam. Arcomon egymás után kezdenek hullani a forró könnycseppek...
csalódást okoztam neki, fájdalmat... sem jogom nincsen már itt lenni,
szüksége sincsen már rám... jobb lesz, ha kevesebb időt töltünk majd
együtt... mindenkinek jobb lesz!
Nem telik el fél óra, mire minden
holmimat összepakolom. Még egyszer utoljára a fürdőbe veszem az irányt,
hogy megmosva arcomat, eltüntessem az utolsó könnycseppeket. Belenézek
a tükörbe és nem tetszik, amit látok. Szomorú vagyok, szemeim kissé
vörösek, de kit érdekel, majd elmúlik. Összetörtnek, szánalmasnak érzem
magam, csak fejemet megrázva indulok el kifelé. A szobában felkapom a
táskámat, majd a konyhába az asztalhoz sétálva hagyok ott egy levelet
neki:
"Kouyou!
Úgy gondoltam, a mai után már nem
sok keresnivalóm van melletted. Nem akartalak megbántani, csupán annyi
minden van bennem, amit nem tudok elmondani, hogy egyszerűen valahogy
le kellett reagálnom. Úgy látom, hogy már jól vagy, nem igazán van
szükséged rám... remélem, jól sikerül a randi és boldog leszel vele.
Megérdemled!
Yuu"
Még egyszer utoljára körülnézek a lakásban...
- Sayounara! - köszönök el az üresen kongó helyiségektől és már ott sem vagyok.
Szerző: Chi-chan
Cím: Without a Trace
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések: yaoi, durva nyelvezet, sex-jelent később... öhm... rengeteg dráma, sírás-rívás, fájdalom...
Ott maradtam… rengeteg időt töltöttem
együtt Uruhaval, vigyáztam rá, segítettem őt, amiben csak tudtam, úgy,
hogy fogalmam sem volt róla, tulajdonképpen mi baja is van. Csak azt
tudtam, hogy szenvedett, fájdalmai voltak, gyógyszereket szedett...
Az
egyetlen hely, ahová sosem kísérhettem el, az az orvos volt. Sosem
engedte, hogy ott legyek vele, mindig csak elvittem a kórházig,
megvártam őt, a vizsgálatok után pedig hazavittem. Sosem kérdeztem…
mert tudtam, hogy úgy sem mondaná el.
Az utóbbi időben, szerencsére,
kissé jobb színben volt, már a próbákra is bejárt. A srácoknak ugyan
feltűnt, hogy nincsen jól, de otthon folyamatosan játszott, nem jött ki
a gyakorlatból, így nem volt olyan nagy baj, hogy kimaradt. Rukiék,
nagy bölcsen, nem kérdeztek rá, hogy mi baja van… de belőlem annál
inkább próbálták kiszedni.
- Mi baja? Mitől ilyen sápadt? – kérdez a Chibi.
-
Fogalmam sincs… nem mondja el, neee? – fordulok vissza a gitáromhoz…
tudom, hogy tudni akarják, de amit én sem tudok, azt nem tudom
megosztani másokkal…
- A fél életedet, az utóbbi időben, vele
töltöd, és azt akarod bemesélni nekem, hogy nem tudod, mi baja? –
háborodik fel Reita is.
- Igen… pontosan így van! Nem mondta el, mi
baja van, én pedig nem forszíroztam, csak segítek neki, ha kell…
különben is, ti vagytok legjobb barátok, nee? Kérdezd meg tőle te magad!
-
Kurva okosnak hiszed magad, mi? Hát mondok neked valamit… ha valami
baja lesz, téged foglak hibáztatni, mert nem vigyáztál rá eléggé… és
nem mondtad el nekünk, amit tudsz!
- Mi?? Miért hazudnék? Azt
hiszed… komolyan azt hiszed, veszélyeztetném bármelyikőtök életét? Azt
hiszed, veszélybe sodornám őt?? Ennyire hülyének nézel engem??
- Tehetek mást?
-
Akira! – hallom meg Uruha hangját a hátam mögül. Megfordulok, oldalával
dől az ajtófélfának. – Elég legyen ebből! Tényleg nem tudja, mi bajom,
mert nem mondtam el neki… ahogy nektek sem… és nem is fogom. Most jól
vagyok, nem keltek felesleges pánikot!
- De én…
- Tudom, hogy
tudni akarod! Majd, ha eljön az ideje meg is tudod. De az még nem most
lesz… - elmosolyodik, majd hozzám sétál. – Mehetünk?
- Hai! –
bólintok, majd az asztalhoz sétálok, gitáromat a gitártáskámba teszem,
majd azt és a másik táskámat felkapva kifelé indulok. Uruha előttem
megy, amint azonban kiérünk az ajtón, megszédül és karjaimba esik.
Mellkasomnak dől, feje hátracsuklik a vállamra.
- Jól vagy?
- Azt hiszem… csak egy kicsit megszédültem. Csak… adj egy percet, jó? – lehunyja szemeit, mély levegőt vesz.
-
Hai…- óvatosan eresztem a táskát meg a gitárt a földre, majd karom a
dereka köré fonom. Keze enyémre simul és hálásan szorítja meg.
-
Sokat tettél értem… köszönöm! – oldalra fordítja fejét, így tekintete
pont találkozik az enyémmel. Szemeiben hála csillog és még valami más,
amit nem tudok beazonosítani...
- Csak azt tettem, amit helyesnek véltem… - elmosolyodom.
- Jó ember vagy! Sosem hittem volna, hogy majd pont te fogsz nekem segíteni… sokat voltam igazságtalan veled!
-
Felejtsd el! Én sem voltam éppen szent, te is tudod! – egy széles
mosollyal jutalmaz meg, már nem is tudom, mióta nem láttam igazán
mosolyogni őt… igazán, szívből mosolyogni. Észre sem veszem, de már
vagy 5 perce álldogálunk az ajtóban és én csak az arcát figyelem, a
szemeit, melyek most igazán csillognak, az arcát, mely az utóbbi időben
újra egészséges színt kapott… - Mi az? – kérdi érdeklődve, mikor
észreveszi, hogy bámulom őt.
- Semmi… csak… jó újra látni a mosolyod
és ma már jobban nézel ki! Tudod, szerintem a hófehér nem a te színed…
hmm… örülök, hogy ma már van egy kis egészséges színed is! – nevetem el
magam, mire újra egy széles mosolyt kapok.
- Tudod, a jó ápolás a titka!
- Ohh, tényleg?
- Ahha, nem gondoltad volna, mi?
-
Igazából? Nem, nem gondoltam volna! – együtt nevetünk… már nem is
tudom, mióta nem fordult elő ilyesmi, de nagyon boldoggá tesz a tudat,
hogy segítek/segítettem neki felépülni. Remélem, most már túl van
rajta, most már meggyógyul…
- Hm… lebecsülöd magad, Yuu-chan! –
mondja, majd megfordul, de kezeivel enyémeket a derekán tartja. Néhány
centivel magasabb nálam, így egy picikét meg kell emelnem a fejem, hogy
szemeibe nézhessek.
- Mire készülsz, Kouyou? – pajkos vigyorát
látva valami furcsa érzés lesz úrrá a testemen, s lelkemen. Talán
olyan, amit a lányok éreznek, ha meglátják életük szerelmét… mint a
lepkék a hasamban vagy a heves szívdobogás…
- Csak… köszönetet
mondok! – közelebb hajol hozzám, sejtem, hogy mire készül, de nem
gondolhatja komolyan. Hátrébb húzom a fejem, de csak utánam kap, kezei
a tarkómra simulnak, ugyan úgy húz magához, mint akkor, a házunkban.
Meglepetten bámulok szemeibe, melyeket lehuny, majd mikor újra kinyitja
őket, ajkaira gyönyörű mosoly kúszik, míg szája enyémre nem simul. Apró
puszit lehel ajkaimra, majd el is ereszt. Következő csókja, arcomon
csattan, majd gyengéden homlokomon. – Menjünk haza! – suttogja, mire
csak bólintok. Egész úton hazafelé csakis azon járt az eszem, amit
Uruha csinált… még, akkor is, ha nem nagy dolog, nem tartott sokáig, de
megcsókolt és be kell vallanom, hogy igenis jól esett…
- Olyan szótlan vagy, minden rendben? – fordul fel, miután belépünk a laskába.
-
Öhm… hai… csak elgondolkodtam kicsit, gomenne… - sóhajtok egy nagyot,
majd kényelmesen elhelyezkedem a kanapén, nagyot nyújtózom… elfáradtam.
-
Wakatta… - sóhajtja ő is, majd leül mellém. Keze véletlenül enyémhez
ér, nagyot dobban a szívem, mint mikor középiskolás voltam és az a lány
ült le mellém, akibe már hosszú ideje nyakig bele voltam esve, de ez
most csak Uruha… mi a fene lehet velem?
- Hmm… csinálok egy
kávét, kérsz te is? – muszáj csinálnom valamit, el kell mennem a
közeléből… magam sem értem, mit művelek, de kell egy kis idő, hogy
gondolkodni tudjak… kell egy kis idő, amíg nem látom Uruhat, amíg
nincsen velem...
- Nem, köszönöm. Ledőlök egy kicsit... - sóhajtja.
Elindulnék a konyhába, de elkapja a csuklóm. Maga felé fordít, szemei
csillognak a fáradtság ellenére is. Elmosolyodik... én pedig egy
pillanatra megrémülök. Mi ez már megint? Közelebb lép, meg sem
várja, mit teszek, csak újra megcsókol. Ezúttal már nem szakad olyan
hamar vége a csókunknak... Ajkai gyengéden érintik enyémeket, majd
lassan végignyalja alsó ajkam, mire lehunyom a szemeim. Apró nyögés
bukik ki ajkaim közül, mire nyelve számba kúszik. Szinte fel sem fogom,
mit történik, már vége is... - Köszönöm... - csak ennyit mond, majd a
szobába indul. Megbabonázva nézek után és már csak az ajtócsapódásra
eszmélek... Ez meg mi volt?
Szerző: Chi-chan
Cím: Without a Trace
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések: yaoi, durva nyelvezet, sex-jelent később... öhm... rengeteg dráma, sírás-rívás, fájdalom...
Ezzel a mondattal hagyott ott. Azóta eltelt egy hét és nem is hallottam felőle.
-
Ohayou, Aoi-kun! – hallom a dobosunk hangját hátam mögül. Mosolyogva
fordulok meg, őszintén, nagyon nem vágytam még vissza a munkához.
Örültem, hogy kicsit kiszabadulhattam, bár… Uruha látogatása óta kissé
aggodalmasan teltek a napjaim. Többször is próbáltam elérni őt, de
sosem vette fel a telefont. Mindig ugyan azt kaptam tőle email-ben…
„Tokyoban találkozunk!”
- Ohayou, Kai-chan… na, mi a terv mára? Próbálunk, neee?
- Nem tudunk… Uruha ma nem jön be, valami dolga akadt, demo…
- Dolga, mi?? Mégis mi olyan dolga lehet, amit nem tudott eddig elintézni?
- Nem tudom… de nem szeretném, ha vitatkoznátok! Hagyd rá! Majd elmondja, ha baja van, neee?
-
Vagy nem… - morgolódom magamban. Tudom jól, hogy ennek a mai napi
mulasztásának is köze van a látogatásához. – Adsz egy fél percet, amíg
Rukiék meg nem érkeznék? Telefonálnék egyet…
- Hai, menj csak… -
elmosolyodik, én pedig kimegyek a folyosóra, majd a hátam a falnak
vetve keresem ki Uruha számát. Ezúttal nem nyomja ki a telefont, csak
csörög és csörög....
- Vedd már fel… - sziszegem a fogaim között, majd, mint egy végszóra, felveszi a telefont.
- A-Aoi-kun… - hangja remeg. Éppen arra készültem, hogy jól megszidjam, amiért nem jelent meg a mai próbán… de...
- Jól vagy? – aggódva szólok a telefonba, még a haragom is elfelejtem.
- Fo-fogalmam… fogalmam sincs!
- Hol vagy?
- Ott-otthon…
- Rendben! Maradj, ahol vagy!
- Ne… Yuu… ne gyere ide!!
- Már hogy ne mennék… most indulok, de nagyon ajánlom, hogy otthon légy, mikor odaérek, hallod?
-
Nem akarom, hogy ide gyere… nem akarom, hogy így láss… ne gyere ide! –
valami nagyon nem stimmel. Nem teszem le a telefont, csak visszaindulok
a próbaterembe. Olyan hévvel lököm be az ajtót, hogy az időközben
megérkezett Ruki és Reita is nagy szemeket mereszt rám, akárcsak Kai.
- Ne… kérlek, Yuu…
-
Nem érdekel, hogy nem akarod, hallod??? Legyél ott! – utasítom, de
hirtelen nem hallom, hogy lélegzik. Megtorpanok, kezemben megremeg a
telefon. – Hallasz engem?? Válaszolj már!
- Y… Yuu…
- Kouyou! – kiabálok a telefonba, de nem válaszol, majd a vonal is megszakad. – Francba!
- Aoi-kun? – hallom Ruki hangját.
-
Ne most, Ruki! Mennem kell! – az ajtó felé veszem az irányt, minél
hamarabb Uruhahoz akarok érni, valami nagyon nem stimmelhet, ha már nem
válaszolt meg kinyomta a telefont!
- Mi van Kouyouval? – kapja el a karomat a basszusgitárosunk.
- Ha elengednél, kideríteném!
- Mit mondott neked?
- Akira… engedj el! – kérem, mire útnak ereszt.
Alig
telik el fél óra, máris Uruha ajtajában állok. Lihegve teszem kezem a
csengőre, nem vártam meg a liftet, inkább gyalogoltam a harmadik
emeletre. Harmadszori csengetés után hallok csak némi mozgást az ajtón
túlról. Legalább két perc telik el, mire kinyitja az ajtót.
-
Úristen! – suttogom, mikor meglátom. Annyira sápadt, hogy mikor
megláttam, rettenetesen megijedtem. Lépek egyet előre, mire a karjaimba
esik. – Kouyou… hallasz engem? – suttogom fülébe, mire csak aprót
bólint. Ujjai kabátom anyagába vájnak, erősen szorít, kapaszkodik
belém. – Gyere, üljünk le! – támogatom beljebb a lakásba. Lábammal
belököm az ajtót, majd kezem a dereka köré fonva hurcolom be a
nappaliba, majd a kanapéra fektetem. Letérdelek mellé, fáradt arcából
kisöpröm világos tincseit. Hálásan emeli rám tekintetét, majd arca egy
pillanatra eltorzul, végül ismét kisimul.
- Köszönöm… - alig hallom,
közelebb kell hajolnom hozzá. Centikről bámulok gyönyörű arcába, mely
most borzasztóan sápadt. Szemei vörösek és beesettek, a máskor oly
vidám és hamvas arca most hófehér, egészségtelen… még soha ilyen
állapotban, még másnaposan sem, láttam.
- Elmondod végre, hogy mi a baj? Mi ez az egész? Beteg vagy?
- Én… nem akartam, hogy így láss, nem akartam gyengének tűnni előtted, de ez fáj…
- Mi fáj? Tudok segíteni?
-
Minden… mindenem fáj… Yuu… - kezét kézfejemre simítja, melyet hasára
von. – Képes lennél úgy mellettem lenni, képes lennél úgy… úgy vigyázni
rám, hogy nem tudod, mi bajom? Képes lennél? – nem kicsit lep meg a
kérdése. Elgondolkodom, és a válasz talán… talán képes lennék…
- Talán meg tudnám tenni… talán…
- Meg kell tenned! Én… nem… nem mondom el, bármennyire szeretnéd is… meg kell tenned… értem!
- Miért nem mondod el nekem, csak nekem, hogy mi a baj?? Kérlek… borzasztóan nézel ki, mi történt veled?
- Nem… ne… ne kérd, még nem tudom… nem tudom elmondani. Pihennem kell…
-
Segítek elmenni a hálóig, gyere! – nyújtom felé a kezem. Megragadja, de
alig van ereje bármihez is. Lassan húzom csak fel, de visszaesik a
kanapéra. Kezem a térdei alá csúsztatom, majd a kezeit nyakamba
vezetem. – Kapaszkodj, rendben? – aprót bólint, kezeit nyakam köré
fonja, szorosan bújik hozzám, arcát nyakamba temeti. Könnyebb, mint
hittem… igaz, az elmúlt napokban, hetekben jócskán le is fogyott, nem
is egyszer meg is jegyeztük neki, de mindig csak elmosolyodott és azt
mondta, sosem árt, ha az ember vigyáz az alakjára. Ilyenkor rendszerint
megfordult a fejemben, hogy teljesen hülye, hiszen a bandából ő néz ki
a legjobban…
A hálószoba szerencsére nem esett messze a nappalitól,
mert bár nem volt nehéz, de egy 177 centis férfit az én magasságommal
cipelni, bármennyire könnyű is, nem egyszerű. Amint beléptem a szoba
ajtaján, rögtön meg is pillantottam az ágyat. Néhány lépéssel mellette
termettem, majd óvatosan a puha lepedőre eresztettem reszkető testét.
Betakartam a takaróval, majd leültem az ágya szélére. Mióta utoljára
jártam nála, kissé átrendezte a szobát… a régi ágyát egy nagyobbra, egy
gyönyörű franciaágyra cserélte, a függönyei és szőnyegei is mások
voltak. A fal mellé állítva, egymás mellett sorakoztak a szebbnél szebb
gitárjai. Mindig is irigyeltem a gyűjteményét, holott nekem is volt
szép számmal gitárom otthon, nem is kevés…
- Yuu… - gyenge hangja szakít ki elmélkedésemből. – Én…
-
Pihenj, Kouyou… aludnod kell! – simogatom meg homlokát, majd ujjaim
végigkúsznak arcán, arcélén, végül tenyerem simul arcára. Lehunyja
szemeit, hozzám bújik.
- Mond csak… miért teszed ezt? – ha én azt tudnám?
-
Nem tudom… talán, mert én a barátomnak tartalak, még, ha te nem is. Az
ember pedig segít a barátainak, ha azoknak szüksége van rá. Most pedig
aludj egyet! Kint leszek a nappaliban, ha bármi kell… - felállok az
ágyról, de csuklóm után kap.
- Maradj velem… kérlek… - suttogja.
- Kouyou…
- Kérlek… csak… csak szükségem van rád… szükségem van arra, hogy tudjam itt vagy velem, nem mentél el… kérlek, Yuu…
- Jól van…
Nos, itt a Without a Trace első fejezet... : )
Szerző: Chi-chan
Cím: Without a Trace
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Dráma, dráma, dráma...
Figyelmeztetések: yaoi, durva nyelvezet, sex-jelent később... öhm... rengeteg dráma, sírás-rívás, fájdalom...
Hogy mit akarok?
Mit akar mindenki, csak én egy kicsit jobban?
Boldog,
normális, átlagos életet szeretnék, átlagos napokkal, átlagos
emberekkel, átlagos problémákkal. De ezzel már elkéstem, hisz az életem
nem dobhatom el csak úgy, mert nekem úgy esik jól… nem tehetem, sokan
számítanak rám, sokan szeretnek... híres vagyok és ez
kötelezettségekkel jár.
És a hírességek mindig pont azt nem kapják meg, amire vágynak…
- Neee, Yuu-chan, mikor indulsz vissza a városba? – pislog rám az unokahúgom.
- Nem tudom, kincsem… de tudod jól, hogy nem vihetlek magammal Tokyoba.
-
De egyszer vigyél majd el… ígérd meg, hogy elviszel! – szalad oda
hozzám. Annyira kis kedves és fiatal még… alig múlt 15 éves. Mikor én
15 voltam, már nagyban terveztem, hogy egyszer majd híres leszek, hogy
büszkék legyenek rám.
- Egyszer majd elviszlek… ha idősebb leszel, kincsem, ígérem, megmutatom neked, hol élek!
-
Hisz, tudom, hol élsz. És tudom, hogy mit csinálsz, és el akarok jutni
egy koncertre, meg akarom ismerni a bandát… egyszer… egyszer majd
mutasd be nekem Uruha-kunt. Meg szeretném ismerni… - gyomrom görcsbe
rándul a név hallatán… Uruha… mindig csak Uruha.
- Majd egyszer… de mond csak, miért pont őt? Nem értem… miért akarja minden veled egykorú lány pont őt?
- Mert gyönyörű… te nem így látod? – mered rám. – És, mert érdekes… nee?
-
Csak mert gyönyörű??? Olyan kis ostoba vagy még… eláruljak neked egy
titkot? Uruha szépsége nem az övé… nem magától ennyire
lélegzetelállító… nekem elhiheted. Kócosan, reggel ébredve, pont olyan
átlagos, mint te meg én…
- Akkor tényleg gyönyörű… hisz te magad is az vagy! – kuncog, majd megölel. Lökött kislány, talán igazán sosem nő majd fel.
Csengetés
hallatszik, mire Noriko kiugrik karjaimból és az ajtóhoz siet. Sóhajtva
dőlök a hátra, elfáradtam… a sok koncert kimerített, örömmel jöttem
haza pihenni… semmi munka, csak nyugodt pihenés, békés családi
környezetben.
- Úristen!!!!!!!!!!!!!!!!!! – hallatszik Noriko
sikítása az előszobából. Szemeim azonnal kipattannak, majd a nagyszobán
átvágva érkezem hozzá.
- Miért kiab… Mit keresel itt? – mordulok kissé komoran a jövevényre. Nesze neked pihenés…
- Kedves vagy, mint mindig… esetleg beengednél?
- És, ha nem???
- Na, de Yuu-chan… - szól rám az unokahúgom, mire csak megforgatom a szemeim, és visszafelé indulok.
- Tőlem… - nyögöm be, majd hátrahagyva őket, kényelmesen elhelyezkedem a fotelban. Mi a fenét kereshet itt? Már itt sem tud békén hagyni??
Fáradtan
dőlök ismét hátra, hunyom le szemeim s merülök el gondolataimban.
Csupán annyiból érzem, nem vagyok már egyedül, mikor süppedt a fotel
mellettem, mely kétszemélyes, s egy hang megszólal:
- Yuu… muszáj…
- Semmit sem muszáj tennem, te is tudod…
- De, igen… ezt muszáj.
-
És mégis miért muszáj? Mert te azt mondtad? Hát nem… ez nem így
működik. Beállítasz az otthonomba, miközben pihennék… és már
követelődzöl is?
- Nem, félre értesz… én csak… - de nem fejezi be a
mondatát, csak hallom, ahogyan magában morog… „azt sem tudom, mit
keresek itt”
- Én sem tudom, miért ide jöttél, igazán nem tudom, de
ha már betörtél ide, akkor halljam, mi ilyen eget verően nagy probléma?
- undok vagyok, miért ne lennék az, hisz soha… eddigi életem során soha
nem fordult elő, hogy ő igazán kedves lett volna velem…
Nem nézek rá, csak várom a válaszát, de nem felel. Most miért nem felelsz??
A
beszélgetés kezdete óta először néztem rá, már nem bírtam elviselni
néma hallgatását, de amit láttam, megijesztett. Jeges rémület ült meleg
barna szemeiben. Ijedten ültem fel és fordultam szembe vele. Még soha,
azelőtt, nem láttam őt ijedtnek, sőt még csak gyengének sem sosem… mert
gondoljanak bármit az emberek, sosem volt gyenge…
- Valami komoly
baj van, igaz? Mond el… ha már itt vagy, mond el, mi van. – kérlelően
nézek rá, de még csak meg sem mozdul. Nem emeli meg fejét, nem néz rám…
szinte még azt sem látom, ahogy levegőt vesz… mi a fene lehet vele? – Kouyou… - hangom már csupán halk suttogás, de érződik benne feszültség, amit egyszerűen nem tudok leplezni.
-
Mindegy… felejtsd el… hiba volt idejönnöm… - pattan fel hirtelen, de
mikor elindulna kifelé, egyszerűen elkapom a csuklóját. Most nem
hagyhatom elmenni… a lelkiismeretem nem engedi. Mi van, ha komoly baj van, de csak mert olyan fene nagy a büszkeségem, nem hallgatom meg és nem segítek neki?
Tekintete
csuklójára vetül, majd a karom mentén egészen arcomra kúszik.
Elkeseredetten, szinte már minden reményt feladva néz rám, én pedig
csak állok ott bambán, de nem tudom, mit tehetnék… nem tudom, mivel
győzhetném meg, tényleg érdekel a gondja. Talán, mikor megjelent az
ajtóban, még nem érdekelt, de ilyen elesettnek egy ilyen erős
önbizalommal teli embert még sosem láttam… és ez megijeszt!
-
Kouyou… maradj! – rántok egy aprót karján, de csak megrázza a fejét,
majd megpróbálja ujjaimat lefejteni karjáról. – Nem foglak most
elengedni… addig nem, amíg el nem mondod, miért jöttél! Hallani akarom!
Mond már el! – utasítom, de szinte egy fél pillanat sem telik el, mikor
másik, szabad keze tarkómra simul, hajamba markolva húz közelebb
magához. A szívem kihagy egyet, valószínűleg az ijedtségtől. Homlokát
enyémnek dönti, lehelete arcomat égeti.
- Engedj elmennem… kérlek,
Yuu! – suttogja, majd ajkai arcomat súrolják, végül elhúzódik s gyengéd
csókot lehel homlokomra. Lehunyom szemeim, valami olyasmit érzek, amit
eddig még sosem. A gyűlöletem hirtelen elszáll, már csak azt érezem,
hogy nem akarom elengedni.
- Ne…
- Tokyoban találkozunk!
Szerző: Chi-chan
Cím: Gyűlöllek, ugye tudod?
Korhatár: 18
Szereplők: Uruha x Aoi
Műfaj: Hát nem is tudom... döntsetek ti, szerintetek?
Figyelmeztetések: Nagyon némi kínzás, szex-jelenet, egy picike humor, durva nyelvezet, nyálas befejezés... -.-"
- Gyűlöllek, ugye tudod? - suttogom ajkai közé, mire csak elvigyorodik, majd újra hevesen tapad ajkaimra. Lehunyom szemeim, semmi másra nem figyelek, csak a csókjaira... forró ajkaira, melyek enyémekre tapadnak... kezeire, melyek testem simítják... combjaim közt mozgó térdére...
Évek óta játsszuk ezt egymással... a banda már régen feloszlott. A 10 születésnapunk egyben az utolsó születésnapunk is volt. 10 évig zenéltünk együtt... hosszú időnek tűnik, de koránt sem maradt meg annyi minden és úgy az emlékezetemben, ahogy képzeltem... emlékszem, koncertekre, stúdiómunkákra, interjúkra, de semmi komoly, személyes dologra, ami a srácokhoz kötne... egyet kivéve.
A nyakamat éppen elmélyülten csókolgató férfi minden mozdulatára emlékszem... az alatt a 15 év alatt, mióta ismerem, rengetegszer zajlott le köztünk ugyan az az aktus...
Eljön hozzám, még be sem lép az ajtón, ajkai már enyémekre tapadnak, hevesen csókol meg, de csupán gyűlöletből... vonzalom ez, amit a gyűlöletünk szült!
- Még mindig gyönyörű vagy, édes... - suttogja gúnyosan fülembe, majd erősen harap cimpámra. Felkiáltok, de nem csak a fájdalomtól...
- Rohadj meg! - sziszegem fogaim közt, majd nyakának puha bőrébe harapok. Hangosan felnyög, fejét hátraveti... most egészen más, mint, ahogy a rajongók emlékezhetnek rá. Haja kócos, fekete... évek óta, talán már majd két évtizede, hogy utoljára fekete volt a haja... szemeit lehunyja, nyakán megfeszülnek az izmok.
Nyelvemmel óvatosan nyalok végig az általam okozott sebeken... nem akarom bántani, még akkor sem, ha ő mindig durván bánik velem, de ő ilyen... sosem kedveskedett igazán, sosem tett semmit, amivel bíztatott volna... szerettem őt és ezt ő is tudta. És ki is használta... összetört, megvetett, megalázott, én mégis minden egyes alkalommal beengedtem őt az életembe, az otthonomba, az ágyamba...
Hangosan felkiáltok, mikor combjaim közé helyezkedve, durván furakszik testembe. Összeszorítom szemeim, nyakamon megfeszülnek az izmok, körmeim a hátába vájnak... fáj, testem ordít, de nem törődik velem. Sosem törődött... önkívületben mozdítja meg csípőjét, majd egyre hevesebben ostromol... fájdalmat okoz, de mikor eltalálja testemben azt a pontot, amitől már csillagokat látok, nem törődöm vele. Nyaka hajlatába bújok, beszívom bőrének finom citrus-illatát... agyam egy távoli szegletében még érzékelem a fájdalmat, mégis hangosan felnyögök, mikor hozzám ér.
Kinyitom a szemem, kicsit hátrébb húzódom tőle és gyönyörű arcát bámulom. Érzem, hogy közel járok már, testem egyre többször remeg meg... látom szemeiben az állati ösztönt, amivel magáévá tesz, látom szemeiben, hogy élvezi, hogy uralkodhat rajtam...
- Én is gyűlöllek, tiszta szívemből... - suttogja ajkaimnak, mire csak lehunyom szemeim. Tőrként hatolnak szavai szívembe, s lelkembe... annyiszor zajlott már le ehhez hasonló párbeszéd közöttünk... annyiszor bántottuk egymást, annyiszor okoztunk fájdalmat a másiknak... mégis... minden egyes alkalommal fájnak szavai...
Teste megremeg felettem, hangosan felkiáltva élvez testembe, majd nem sokkal később én is követem. Megvető szemekkel tekint rám, engem pedig újra elfog az undor... ahogy minden alkalommal. Gyűlöl, mert vonzódik hozzám, én pedig gyűlölöm azért, amit velem tett és tesz minden alkalommal...
Nyakam hajlatába bújik, csókot lehel izzadt bőrömre.
- Még mindig ugyan olyan jó megdugni téged, mint azelőtt... - kuncog, de én nem találom olyan viccesnek.
- Ne röhögj, inkább tűnj el a lakásomból... - suttogom fáradtan. Próbálok magabiztos hangnemet megütni, de testem még mindig remeg...
- Ugyan... ugyan... ne légy már ennyire gyerekes... élvezted, ne tagadd! - nyal végig kulcscsontomon, mire arrébb húzódom tőle... vagyis csak húzódnék, de még mindig bennem van, így kissé nehezemre esik a mozgás. Már érzem a fájdalmat, biztos vagyok benne, hogy megint jó pár napig érezni fogom.
Fájdalmasan felnyögök, mire elvigyorodik. - Ne ugrálj!
- Szemét rohadék vagy! - sziszegem, mire lök egyet csípőjével, én pedig fájdalmamban a lepedőbe kapok.
- Sértegess még és többé nem kelsz fel! - fenyegetőzik, de tudom jól, hogy annyira azért még ő sem elvetelmült, hogy nyomorékot csináljon belőlem.
- Nem tennéd meg!
- Gondolod?
- Gondolom. - nézek farkasszemet vele.
- Ne álmodozz... nem jelentesz annyit! - hallom a hangján, hogy vigyorog, én pedig csak dühömben hajába kapok, hátra rántom fejét s erősen tartom.
- Ne szórakozz velem! Mássz ki belőlem, megértetted? - arcom már kezd vörösödni a dühtől, ő pedig csak vigyorog.
- Imádom, mikor ilyen heves vagy! - nyal végig arcomon, majd mielőtt elránthatnám fejem, ajkaimra mar. Nyelve követelődzően siklik számba és én többé nem ellenkezem. Hevesen csókol, eltereli a figyelmem, miközben aljas módon kicsúszik testemből. Arra utazik, hogy fájdalmat okozzon és sikerül is neki. Fájdalmasan felsírok, ő pedig csak mellém fekszik, tekintete a plafonra tapad, mintha valami nagyon érdekeset látna ott...
Elfordulok tőle, látni sem bírom... szemem sarkából letörlöm kicsordult könnyemet. Szemétláda... gyűlölöm... igazán gyűlölöm, de a testem vágyja őt...
- Még mindig itt vagy? - tekintek rá a vállam fölött, mire látom, felém fordítja arcát, majd közelebb kúszik, balját hanyagul átveti csípőmön, arcát pedig nyakamba fúrja.
- Miért akarsz kidobni, hercegnő?
- Tudod ki, a hercegnő!! - háborodom fel. - Tudtommal nem én kaptam ezt a becenevet a legjobb barátomtól hosszú évekkel ezelőtt.
- Mikre nem emlékszel... régen voltak azok az idők... nem igaz, Aoi-chan?
- Ne hívj így! - csitítom el.
- Miért ne? Tagadod a múltad?
- Nem... csak azt a részét, ami szorosan kötődik hozzád!
- Igazán? Akkor mégis miért teszed szét minden egyes alkalommal a gyönyörű lábaid nekem, mint egy olcsó kurva, hmm?
- Ne merészelj így beszélni velem! - ülök fel dühösen, majd testemmel felé fordulok. - Te tehetsz róla... te támadtál be engem a színpadon, néhány évvel ezelőtt, te vagy az oka mindennek, ne is tagadd!
- Ohh, igen, én... de nem én voltam szerelmes beléd! - ordibál rám dühösen, mire megszeppenten húzódom hátra. Már ő is ül velem szemben, arca kipirult a dühtől, akárcsak az enyém.
- Ez... ennek semmi köze ehhez! Te tettél tönkre...
- Tönkre? Megadtam, amire vágytál!
- Tessék? - szemeim tágra nyílnak, mire ő csak keresztbe fonja karjait mellkasán.
- Rám vágytál, nem? Ott voltam az álmaidban, csorgattad utánam a nyálad, minden percben arra gondoltál, milyen lenne, ha megdugnálak, vajon mennyire élveznéd, nem igaz?
- Fejezd be! - szólok rá, de nem ért a szép szóból.
- Nem, hallgass most egy kicsit te! Én megadtam, amire vágytál, hoztam érted egy áldozatot, amit te a mai napig nem értékelsz... - suttogja a szoba csöndjébe, én pedig nem tudom, mit mondhatnék. - Megkaptál, nem igaz? Én pedig undorodom attól, hogy vonzódom hozzád! Egy olcsó kurva is jobb nálad, mégsem tudtalak elfelejteni az évek során, bárhogy is próbáltam, nem ment.
- Kérlek... hagyd abba...
- Fogad be a szád! - szól rám ingerülten, majd felém kezd mászni, én pedig csak az ágyra dőlök, mikor is ő már ott térdel felettem. - Bárcsak eltűnnél az életemből örökre... bár ne vágynék többé rád... bár el tudnálak felejteni végleg... de nem megy és ezért gyűlöllek... mindennél jobban... - suttogja ajkaimra. Lehunyom szemeim, szemem sarkából egy könnycsepp hullik alá, amit ő is észrevesz, majd karcosan felnevet. - Ráadásul még gyenge is vagy... - fejezi be a mondandóját, majd eltűnik felőlem és én már csak az ajtó hangjára eszmélek...
Elment...
Azóta eltelt újabb két hónap, nem is láttam és nem is jelentkezett... egészen a mai napig.
Mika, a barátnőm, akit alig három héttel ezelőtt ismertem meg, éppen az előbb hívott ebédelni. Úgyis dolgom volt a városban, venni akartam egy új gitárt. A régieket egyesével elajándékoztam, eladtam vagy éppen kidobtam, mert mind a múltamra emlékeztet. Nem mondom, hogy semmi jó nem történt velem, hisz annyi boldog pillanatom volt, de minden jónak vége szakad egyszer és a csúcsról nincsen másik út, csak a lefelé.
- Minek veszel egy újabbat? Majdnem 36 éves vagy már... miből gondolod, hogy lesz esélyed a fiatal, feltörekvő tehetségek mellett befutni? - hallok meg egy gúnyos hangot hátam mögül, mire megfordulok és szembetalálom magam vele. Hanyagul dől az ajtófélfának, karjai keresztben pihennek mellkasán és vigyorogva méreget.
- Nem mintha annyival fiatalabb lennél nálam...
- Manapság a két év rengeteget számít... de nem csak ebben a szakmában, hanem az élet minden területén, még az ágyban is... - lép teljesen elém, én pedig ösztönösen hátrálnék, de karjait derekam köré fonja és nem ereszt.
- Mit akarsz tőlem?
- Nem hiányoztam? - vigyorog arcomba, mire legszívesebben azonnal felképelném.
- De, Ruru-chan, borzasztóan! – gúnyolódom, és direkt használom azt a nevet, amit mindig is gyűlölt.
- Ribanc! - sziszegi, majd hevesen ajkaimra mar, nem is törődik azzal, ki láthat meg minket. Tiltakoznék, de nem tudok... erősebb nálam, mindig is erősebb volt.
- Eressz el... - pihegem ajkaira, miután hagy levegőhöz jutni.
- Eszemben sincs! Olyan jól szórakozom... - vigyorog.
- Hagyj békén! - taszítok egyet rajta, mire csak elveszíti egy pillanatra egyensúlyát, én pedig ezt kihasználva lépek ki karjai közül. - Honnan tudtad, hogy itt leszek?
- A kis barátnőd mondta... hogy is hívják? Ja, igen... Mika. Jó kis csaj...
- Felejtsd el! Ha egy ujjal is hozzáérsz, én...
- Már késő, édes! - diadalittasan vigyorog rám, nekem pedig csak néhány pillanattal később esik le, mire is célzott... ez nem lehet...
- Te szemét! - rugaszkodom el, de a tervem, hogy laposra verem, nem jön össze, elkapja a csuklóim és erősen tart.
- Nyugalom, vadmacska! - mosolyog rám. - Nem volt olyan nagy szám a kislány, én pedig nem viselem el a konkurenciát! Különben is... senki ne érjen hozzá ahhoz, ami az enyém! - cirógatja meg orrával enyémet.
- A tiéd? Nem vagyok a tiéd! Felejtsd el! - vicsorgok rá.
- Dehogy is nem... azóta, mióta először tetted szét nekem a lábad, először nyögted a nevemet, először éreztem a testedből áradó forróságot és először élveztél el a nevemet kiáltva, a karjaimban... - suttogja fülembe, majd cimpámba harap, én pedig csak megremegek egész testemben. Felizgat...
- Hagy abba!
- Csókolj meg!
- Nem!
- Miért?
- Mert undorító, amit műveltél...
- Ugyan már! Csak egy buta fruska, aki anno hallott a bandáról és lecsapott a szép, szingli ex-gitárosra! Ne izgasd magad, találsz még ezer hozzá hasonlót!
- Nem érdekel, a barátnőm volt!
- De nem szeretted!
- Honnan a francból veszed???? - kiabálok rá magamból kikelve. Vár fél pillanatot, majd a szemeimbe nézve válaszol:
- Mert még mindig belém vagy zúgva!
- Tessék? Egoista barom!
- Inkább csak realista! Még mindig oda vagy értem, mert, ha ez nem így lenne, nem engednél minden alkalommal az ágyadba! Ha annyira megaláztalak és megtörtelek volna, akkor most tényleg gyűlölnél és még csak a házad közelébe sem engednél... de te nem csak az otthonodba engedsz be, hanem a testedbe is, minden egyes alkalommal!
- Mert... mert...
- Mert szerelmes vagy!
- Állítsd le magad!
- Nem! Miért nem vallod be?
- Mert...
- Miért?
- Mert tönkre tennél... újra és újra megaláznál! És azt nem viselném el többé! - hajtom le a fejem, érzem, hogy szemeimbe könnyek gyűlnek, de összeszorítom őket. Nem akarom, hogy lássa...
- És, ha engedném, hogy szeress? - mikor meghallom hangját, szemeim kikerekednek és felkapom fejem. Tekintetem összefonódik az övével és most, életemben először, majd 15 évvel az első találkozásunk után, igazi érzelmeket látok megcsillanni szemeiben.
- Tessék? Ne szórakozz velem, hallod? Ez nem vicces!
- Nem vicceltem... Megengedem, hogy szeress... csupán egy dolgot kérek cserébe! - még mindig alig hiszek a fülemnek, alig merem elhinni, hogy életében először nem úgy közeledik hozzám, ahogyan eddig... nem gyűlölködve, nem megvetéssel, nem azon céllal, hogy nekem fájdalmat okozzon. Vajon mi változott meg benne az elmúlt hónapokban?
- Mi-mi lenne az?
- Taníts meg szeretni... - suttogja ajkaimra.
- Kouyou...
- Megengedem, hogy szeress engem. Többé nem bántalak, többé nem okozok fájdalmat...
- Mi... miért csinálod ezt?
- Gondolkodtam az elmúlt hetekben... hiányoztál! Az elmúlt hetek jók voltak arra, hogy rájöjjek, miért akarom, hogy eltűnj...
- Miért?
- Mert nem gyűlöllek... már nem tudlak gyűlölni! Nem tudom, mi változott! De már nem tudlak gyűlölni...
- Én... sosem gyűlöltelek! - suttogom, majd lehajtom a fejem. Ujjai állam alá siklanak, majd annál fogva emeli meg, hogy szemeimbe tekinthessen. Elmosolyodik...
- Tudom... - leheli ajkaimra, majd nyelvével végigsimít az alsón, bebocsátást kérve számba, amit készségesen meg is adok...
Hetek teltek el azóta, s én minden nap boldogan kelek fel, mert végre nem úgy fekszik mellettem, hogy nem kell attól tartanom, mikor tapos belém megint. Minden reggel a gyönyörű, kisimult arcára tekintek. Fekete tincsei szemébe lógnak és a világ legédesebb teremtménye abban a pillanatban, mikor reggelente először nyitja ki szemeit... gyönyörű szép az álmos arca, az összeszűkült szemei, a kócos haja. Egyszerűen tökéletes...
Mivel úgy döntöttem, hogy kell egy hely, ahol publikálhatom az írásaimat és én szerkeszthetem, olyan oldal, így nyitottam egy blogot, mert a freeblog sosem hagyott cserben! Jó társ volt régebben is, most is az lenne, ha nem történik egy s más... de mindegy is!
A lényeg, hogy ez egy saját, írásos blog lesz! : )
Úgy hogy... jó olvasást! : )
